Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

s mikor itt van a derék patina-pótlék. Jó minőségű spenótzöld a drogistánál is kapható. Ez, ha kell, esetleg lesmirglizhető. Néhai Stróbl Alajos valamikor kefélte a közterek szobrait. Miért ne lehetne ma „anstrecholni" és aztán megsmirglizni? Vajon a szobrászat alkonya ez? Világért sem. Ez, kérem, csak — a lovak alkonya. Egyelőre tehát megállapíthatjuk, hogy Zala óta nem sok történt a lófronton. Itt azonban meg kell mondanom azt is, hogy — egyébként magasra értékelem szobrászatunk színvonalát. Éppenséggel nem szükséges lámpával keresni nálunk a tehetségeket, kivált a fiatalok között. Remélhetőleg, az elismerésen kívül, végre több figyelem is kijár majd nekik. A városdíszítés eme legújabb s nem egészen ártatlan tempója megett még egy fontos kérdés nyomul előtérbe: a nyilvános pályázatok gyakori kizárása. ïïz már valóságos divattá kezd válni, kivált festészetünkben, holott nincs mit lelkesedni érte. Igaz, itt volt a legutóbb a Madách-pályázat. Hanem aztán —természetesen— ezt a hovatovább ritka alkalmat alaposan ki is használták. A pályázók rajokban lepték el, mint a lépesmézet a legyek. Türelemmel szemléljük ezt a tekintély-szobrászatot és festészetet, — elvégre mást úgysem tehetünk. Sőt, vitathatatlan, hogy a múltban bizonyos versenyen kívüli megbízásoknak sok remekművet köszönhetünk. Kivált a Giuliók és Mediciek korában. Viszont a florencei köztársaság még Leonardo és Michelangelo versenyétől sem riadt vissza. De az is vitathatatlan, hogy azok az idők a művészi kultúra csúcspontjai s talán soha vissza nem térő virágkorai voltak. Mi ellenben jelen pillanatban a mélypont felé kezdünk süllyedni. Reneszánsz gesztusokat látunk csak — reneszánsz nívó és reneszánsz helyzet nélkül És ez eredmény? Ugyan! Ezekben az esetekben mindig, kivétel nélkül mindig sikerül — a megbízás. Én legalább még nem láttam, hogy efféle emlékművet leszállítottak volna a posztamentumról, vagy hogy egy festményt bemeszeltek volna. Nem, visszautasításról szó sem lehet. Itt nem lehet alkotás, amelyet el ne fogadna a bizottság. A beszédek elhangzanak, a díszmagyar kiszellőződik — a mű pedig áll és marad nyugodtan. Ez a szemmel láthatóan kívülről irányított művészet aztán lassanként meghozza a maga pálfordulásait is. Hiszen nem kell különösebb szimat annak észrevételéhez, hogy például az akadémikus szobrászat számára ma nagyon kellemes a légkör, vagy hogy némely erősen kihangsúlyozott művészi irány, például a neoklasszicizmus és a csudálatosan újból felfedezett úgynevezett „monumentális festészet" itt az elsőszülöttek kezdeményeit élvezi. Ez a mi helyi viszonyainkból magyarázható átváltozás természetesen sem nem l'art pour Vart, sem nem korszerű, sem nem nemzeti, még kevésbé evolúció, hanem egészen egyszerűen reakciós. De menjünk tovább. Az a végzetes tévhit már régóta terjeng nálunk, hogy a nyugati művészi kultúra és a nemzetiség összeférhetetlen. Fájdalmasan hálatelt szívvel gondolunk Klebelsbergre, akinek hatalmas elképzelése ezzel a felfogással szemben nem talált továbbfejlesztésre. Úgy látszik, ő volt errefelé a nyugati 183