Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

élt benne mindezek ellenére továbbra is a fonák jelenségek jobbra fordulásában, változatlan meggyőződéssel képviselt egy ízlést és eszményt, az emberi szellem szabadságáét és a (modern) kultúra mindenekfölöttiségét. Az „új reneszánszban", éppen úgy, mint a névadó eredetiben, de más, időben-térben távolibb kultúrákban is az élet, az önmagát szabadon, akár nyers szépségében kibontakoztató szellem csodálatos, utánozhatatlan és egyszeri megnyilatkozását látta. Festészetének is ez az életimádat alapvető jellegzetessége (már korai parasztfigurái nemesen komoly tartásában is ez húzódik meg), ezt a vonását ismerik fel benne — más-más fogalomkörben gondolkodva, más-más szóhasználattal élve — a munkásságával elmélyültebben foglalkozók, őt még személyesen ismerő és becsülő kortársai, tanításaihoz nem tételesen, hanem szellemiségükben ragaszkodó egykori növendékei, amint azt legteljesebben László Gyula — maga is volt Vaszary-növendék—Vaszary emlékezete című írása, s legutóbb, másfél évtizede, magukat a műveket vonultatva fel, a tatai múzeum Vaszary-tanítványok című kiállítása tanúsíthatta. Végső fokon az életnek, a létezés csodájának törvényszerűségeit kísérli meg rögzíteni elméleti jellegű írásaiban is, először a világháború általa is megismert szörnyűségeiből kilábolva, korábbi írásaihoz kapcsolódóan még némi felvilágosult pedantériával, a természetlátás és képszerűség összefüggéseit, a kép autonóm jellegét és jellegzetességeit boncolgatva, majd az alapelgondolás megőrzésével egyre felszabadultabban, az autonóm kép fogalmát festőművészi tapasztalataihoz és a modern festészet újabb eredményeihez igazítva. Emberi lényéből fakadt megingathatatlan életimádata, a folytonos szóhasználatban elkoptatott fogalomnak, az „újnak", voltaképpen a művészileg előremutatónak kedvelése és kutatása, amely festészetét is végigkíséri, ha nem is oly hevességgel és látványosan, ahogyan azt ismert külföldi mintákhoz tapadva — indokolatlanul — elvárhatnók. A halála előtt két órával papírra vetett — utolsó — sorait, a villa házmesterének szóló utasítását akár egész létét, tevékenységét jelképező gesztusként értelmezhetjük: „Kérem jól megöntözni az új ültetvény csemetéket." Utolsó évekből származó, rezignált hangvételű írásait nehéz megindultság nélkül olvasni. Tulajdon múltján, a modern magyar művészet nagy reményű kezdetein és az általa immár borúsnak vélt jelenén és jövőjén tűnődve, ő is elmondhatta a Költővel: „Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél. „ Ne feledjük, Vaszary intézményekben, szervezett művészoktatásban, modern szellemiségű, Párizs központú művészetet támogató hivatalos kultúrpolitikában gondolkodott. Legszívesebben a „csendes megfigyelő" szerepét osztotta volna már ki magának, de végül is arra az álláspontra helyezkedik, hogy „a legfontosabb kérdésekben mégsem lehet az ellentmondást nem tűrő művészeti politika szándékait szó nélkül hagyni." ír — elmarasztaló — bírálatot a '34-es Velencei Biennáléról, ír a '37-es párizsi világkiállításról, lévén a kortárs magyar művészet külföldi szerepeltetése továbbra is szívügye, minthogy — meggyőződése szerint — „minden művészet teljesítményével, sőt nem egész lezártságával, sőt hibáival annyira lényeges etikai kiegészítője századának, hogy az nélküle érthetetlen volna". A progresszív szellemű magyar művészet egy volt számára a (modern) magyar művészettel, utolsó 14