Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

formai eltolódást, deformálódási éreztetnek, és új geometriai ábrákra emlékeztetnek; a közlekedés gyorsított irama a tárgyakat szinte egymás alá és fölé csúsztatja szimultán hatásban. A röghöz kötöttség lépten-nyomon megszűnik. Precizitás, intenzitás és lendület volt a követelés. El kellett tűnnie tehát lassanként úgy az impresszionizmus, mint a posztimpresszionizmus pongyolaságának, lazaságának, — mindezt a forma ökonómiája, zártsága, szigorúsága váltotta fel. Azonban a formakutatások mellett megfigyelhetünk a progresszív művészetben egy másik, lázas kifejezésre törekvő benső tevékenységet is: felfokozott szellemi erőmutatványokat, szétsugárzó, ellentétes szándékokat és határtalan önbizalomra valló, ismét és ismét újrakezdő problémakutatást. Ez csak egy olyan korban történhetik, melyben úgyszólván minden megváltozott, amit eddig megváltozhatatlannak tartottunk. Összeroppanás és a teremtés vágya egymást hisztérikusan kergetik; történelmi formák, százados legendák és tekintélyek megsemmisülnek: a tudomány, technika, művészet pedig egy új reneszánszra készül. Amilyen erős lesz az új világnézet alkotó képessége — olyan lesz művészetének tartóssága. A kép nem szól most sem mindenkihez, és sohasem is szólt minden korhoz. Hogy valami tetszik vagy nem — egyéni dolog, és sokszor ehhez a művészetnek nincs is semmi köze. De ha a kép fel tud emelni, meg tud hatni, le tud nyűgözni, vissza tud hívni — ott okvetlen művészet van. Ez a kor extázisban él, legyünk tehát készen újabb látomások befogadására,— aki pedig hisz benne, tegyen tanúságot mellette. Új világot kell építenünk, elképzeléssel azon a jól ismert közhelyen, melyet természetnek nevezünk. (Pesti Napló, 1932. máj. 15. 37. 1.) A MI SORSUNK őszintén bevallom, nem nagy örömmel írom ezeket a sorokat, inkább ösztönszerű védekező mozdulat ez, melyet akkor tesz az ember, ha szemtől szembe, hirtelen egy tragikus jelenséget pillant meg. Az üzenet keményen hangzott, mint egy hadparancs. Az első felocsúdásban, nincs mit titkolnom, keserűséget és fájdalmat okozott. Még a nyomát sem láttam ebben az iratban, amit az ember önkéntelenül is mondani szokott, még akkor is, mikor a cselédjét ereszti szélnek, hogy hát: Na, Jóska vagy Ferkó, Isten áldja — aztán szerencsével járjon! Nem; effélét még nagyító üveggel sem lehetett felfedezni a sorok között, csak 145