Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

szellő kezdett fújdogálni — azonnal készen álltak a ventilátorokat lezárni: Szinyeire, Rippl-Rónaira gondolok, akiknek meg nem értése, üldözése tökéletesen szimbolizálja mai modern művészetünk sorsát. Még lesz rá alkalom, és ki fogom bőven fejteni, hogy Szinyei félreismerése és elkedvetlenítése, Rónainak a kis exisztenciák, létminimum utáni, egész életén át folytatott küzdelme a magyar művészetnek milyen vesztesége. Mindenki tudja, hogy művészetünk modern előretörése és történelmi jelentősége — melyre időnként csillapíthatatlan étvággyal támad a reakció — korántsem a mai progresszív mozgalommal kezdődik: gyökérszálai évtizedekre nyúlnak vissza — hogy Szinyei megjelenését nyomatékkal aláhúzzam, aki a múlt században a franciákkal egyidőben, minden tradíció nélkül, önmagára támaszkodva — megteremtette az impresszionizmust és saját magának őse lett. Tehát Szinyei, a plein-air, a naturalista kísérletek, az impresszionisták, Rippl-Rónai nemcsak mély nyomokat hagytak kultúránkban, hanem létjogosultságuknak azon erős alapján álltak: hogy fejleszthetetlennek, tehát használhatatlannak tartották az akadémikus és ortodox konzervativizmust. Az áthidalhatatlan ízléskülönbség, mely a holtpontra jutott ókonzervatívokat elválasztja a fejlődő modern művészettől, nem újkeleű tehát, hanem valósággal egy korszakot jelent. És ebben a korszakban, mely művészetünket virágzóvá és Európában ismertté tette, jelentős része van az üldözőbe vett úgynevezett szélsőséges, progresszív iránynak. Minek soroljam fel európai útjának sikereit. Tény, hogy mindenütt helytállóit — és ahová nem engedték, ott reklamálták őket. Ezt nem lehet letagadni. Ne feledjük még, hogy újabb művészi eredményeink egy egészében intakt, közel húszmilliós Magyarország kitermelése — és itt egy végzetes lépést Csonka-Magyarország sohasem tudna reparálni. Ez a korszak eddig is nagy munkát végzett — tehát nem lehet semmiféle akadémikus és reakciós hatalmi kábulatnak martalékul odadobni. Még nagyon jól emlékszünk a tömegízlésre, melyet le kellett győzni és el kellett felednünk, midőn minden sarokház tornyot kapott, a szobrok csizmát, a nyárspolgár-portrék fringiát és forgótollat; a plasztika suhogott a bronz- és márványdrapériáktól; az otthon: a fényképek, a házhoz szállított vasárnapi műmellékletek, kőnyomatok, fotográfiák után készült krétarajzok csendes vidéke, ahol hellyel-közzel az ízléstelenséget még a „schmücke dein Heim", "Erinnerung an meine Dienstzeit", pipatóriumok, művirágok, makartcsokrok mint művészi díszítmények tették változatossá! Magyarország kissé túl soká időzött a tétovázásban, konzervatív dermedtségben. Lekésésekkel, tehát jó drágán fizettük meg a patópálok megátalkodott kultúrdevise-ét. Ez a devise most ismét felkerülne a homlokzatra — midőn Európában minden rohan, száguld, átváltozik, újjászületik. Ugyan mi az oka, hogy falvaink, községeink nem tudtak elvárosiasodni még most sem? Talán a nagy sietség, modernség, kapkodás az európai kultúra után akadályozta? Már halljuk egy idő óta innen is, onnan is a takarodót: elég a kultúrából, jó a civilizáció is; elég a szappan, de könyvet már nem! 126