Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

Olaszország egy végeláthatatlan, több kilométerre terjedő világ fürdője; és ez a plage mégis a legolaszosabb, amit eddig láttam. Afrikai hőség — éjjel moszkitókkal; a tengerparton, mely állandóan mozog, kellemes, hűvös szellő lengedez; itt nincs hőség. A plage-zsal párhuzamosan az Avenue Regina Marguerita véges-végig pompás kertes villákkal, virágdísszel szegélyezve. Ez az út monumentális méreteivel, szépségeivel Nizzával versenyez. Ezt a grandiózus megjelenést azonban a tengerpart egy még hatalmasabb látványossága múlja felül. Az égő fövenyen óriási tömeg nyüzsög, mely nem tudni, honnan verődött össze. Teljesen olasz karakterű — az idegeneket nyomtalanul fölszippantotta —, pedig elegen vannak. Dacára megszámlálhatatlan hoteljeinek, alig lehet idegen szót hallani; itt teljesen egymás közt vannak. Első pillanatra egy szemkápráztató, színdús, hangyaboly módra nyüzsgő kis-ázsiai országos vásárra gondoltam, mely szakadatlanul tart reggeltől estig, és mindennap megismétlődik. Mintha a hatalmas, régi, cézári Róma összes kolóniái, keleti és afrikai tartományai adtak volna itt egymásnak randevút vakmerő szín- és formagazdaságban, kiapadhatatlan változatosságban; Kis-Ázsia, Egyiptom ízlése, fellángolása és újraébredése, vagy folytonossága, a gladiátorok szép testisége, méltóságteljes, színpadi megjelenés, csudálatos orientális és déli hajviselettel. Lila, citromsárga, cinóber, terrakotta, sáfrányszínű pizsamák, — a hölgyek fején átkötött bíbor, sötétkék vagy narancsszínű szalagokkal; atlétaférfiak bronz, kékeslila és feketebarna lesüléssel; apró gyűrűs, kondor szaracénhajak vagy lobogó fekete núbiai sörények, magasan hátrafésülve, mintha most szálltak volna le egy olimpiai versenykocsiról. Bambínók és bimbók angyali serege, puppák, amilyeneket csak az olasz föld termel, kis csöpp Faustinák és hamisítatlan Beppók, Doloresek és Sabinák nyüzsögnek a süppedő homokban, és annyian, hogy könnybe lábadna az örömtől a Duce szeme, ha látná. És ez az örökké mozgó, lármás, önmagát élő és megsokszorozó tömeg színes kabinok és még színesebb ernyők és vitorlaszerűen kifeszített tendellák közt zajlik; itt futkos, lármáz, alszik és úszik reggeltől — késő estig. Az elmaradhatatlan alkalmi árusok, Verdi és Leoncavallo torzított áriáit ordítozva, percenként harsogva robognak át a tömegen, cornettit, craflit, mandolát, Stella gelatót, szőrmét, gyöngyöket, égetett cukrot és újságot — il Resto del Carlinót kínálva. Talán valamikor napnyugtakor Alexandria fárosza körül, vagy egy nérói cirkusz tájékán lehetett ilyen mozgalmas, színgazdag életet látni. Ez itt a festő bazárja, Mekkája és Szent Gangesze. Összeolvadnak a nagy alkotó természettel — mert mindenki teszi, érzi és tudja, hogy nem külön a sós tengeri fürdő, nem külön a hullámverés, a forró föveny, a perzselő napsugár és felszabadított meztelenség az élet, — hanem mind együttvéve az igazi egyesülés az őserőkkel. Fent, pár lépésre az Avenuen-n az elmaradhatatlan tüntetés a hangokkal. A sofőr újszerű zajt, pufogást csal ki az autóból, a motorkerékpárok gazdái kilométeres messzeségből jelzik megjelenésüket és diadalmasan néznek körül, a repülőgépek tízméteres mélységre ereszkedve recsegnek el fejünk felett, az egy110