Somorjai József szerk.: Az elődtelepülések és Tatabánya város története. Tatabánya 45 éve város. Tatabánya várossá nyilvánításának 45. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencia előadásainak anyaga (Tatabánya 1992. október 1-2.) (Tudományos Füzetek 7. Tata, 1992)
Szvircsek Ferenc: Kolonizálás, mint a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. munkáspolitikájának része
tették, vagy nyugdíjasok, rokkantak, kiöregedett bányászok lakóhelyéül kijelölni. így a bányatelep bezárásakor gyakran került szóba a régi kolóni(ák) sorsa, mint erről egy jegyzőkönyv részlete tanúskodik: "...szóba került a rauaknai, jenőaknai, albertaknai, és amáliaaknai kolóniáknak, épületeknek sorsa, amelyek a vasút felszedése után egyszerűen megközelíthetetlenné válnak és fenntartásuk olyan tehertételt jelentene, amelyet viselnünk nem lehet annál inkább, mert tisztüakások, iskolák, raktárak vannak az épületek között, melyeket felhasználni nem tudnánk. Megoldásként az egyetlen és természetes út kínálkozik, hogy a vasút felszedése után ezeket az épületeket úgy ahogy vannak szétszedve leszállítjuk Kisterenyére és állítjuk fel a jövő koncentrációs programnak megfelelő helyen, mert mihelyt az anyag vasúton átszállítható új területre, azoknak átépítése nem jelent olyan költséget, amelyet azok meg nem érnének, hacsak néhány év múlva nem alakul ki olyan lehetőség, hogy azokat az anyagbeszerzés megkönynyebbedése folytán jó áron el lehet adni, de megtartani semmi esetre sem szabad, ettől már most kell óvnunk vállalatunkat, mert látjuk, hogy elviselhetetlen költséget jelent e távollévő kolóniák fenntartása, mert ha nyugdíjasok is azok, akik benne laknak, lakásukkal szemben minden igényüket a vállalattól várják kielégíteni, a fűtés, világítás biztosításával." A munkáskolóniák építésmódját vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a legtöbb lakóházat téglából építették a kezdeti ideiglenes megoldások után. Tetőfedésre eleinte kátránypapírt, később cserepet használtak, amit eternitpala és horganylemez váltott fel. Ahol a terepviszonyok megengedték, ott emeletes, sokcsaládos házak is épültek (Salgótarján, Pálfalva) másutt, ahol bőven volt hely, 2-4 család részére készült egy-egy munkáslakóház kisebb nagyobb zöldség- és virágoskerttel. A salgótarjáni kolóniák lakásait - hasonlóan a többi telepéhez - az 1940-es évek elején modernizálták, átalakították. Idézzünk a koarbeli sajtóból, mintegy ilusztrációképpen: "..A bányászok elszállásolására 15 nagy gyarmatok (Colonia) mind megannyi emberköpü épültek. Egynek-egynek 150-200 lakója is van. Minden családnak van különszobája.skét-kétcsaládnak egy-egy konyhája takaréktűzhellyel. Minden lakást évenként kétszer a társulat meszeltet, a szobabútorokat is, mint vaságyat, asztalt, padokat szintén a társulat adja, s azonkívül egy-egy darab konyha és gyümölcsös kertet kap minden család". A kezdeti időszakban saját kivitelezés még nem volt, vállalkozók végezték az építkezéseket. Csak Zemlinszky halála után (1884) érte el a társulat, hogy saját építőmunkásokkal rendelkezett. Az építőanyagot a rákosi téglaégetőtől rendelték pl. 1879-ben és a kapott téglából a gépek alapjait készítették el. A cementet Romániából, meszet Ragályból, Rózsalehotáról, Lónyabányáról, Kistugárból stb. szerezték be. Az építőkő helyben volt kapható. A szükséges épületfát, amiből a munkásbarakkok éültek, az iglói Neuberger Félix cég szállította a zsindellyel együtt. A társulati téglaégetőről kevés megbízható adatunk van. Valószínűleg még a Szt. István társulat idejében, vagy belőle alakult új társulatnak a hatvanas évek végén megindult építkezései idején létesült. Helyileg a Forgách-akna mellett volt az üzem. 1885ben tudomásunk szerint még használaton kívül állt, mert egy kőművesmester szerette volna kibérelni. A szénbánya társulat 1888-ban már üzemben tartotta a téglaégetőt, de kapacitása az igényeket nem tudta kielégíteni, ezért Fazekas102
