Somorjai József szerk.: Az elődtelepülések és Tatabánya város története. Tatabánya 45 éve város. Tatabánya várossá nyilvánításának 45. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencia előadásainak anyaga (Tatabánya 1992. október 1-2.) (Tudományos Füzetek 7. Tata, 1992)
Szvircsek Ferenc: Kolonizálás, mint a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. munkáspolitikájának része
volt annak, hogy bányáik belátható időn belül kimerülnek, új bányákat kell létesíteniük, aminek következtében sok és főleg nagyszabású, hosszabb időre tervezett épületet nem kifizetődő számukra létesíteni. A bányának ezt a "vándorüzem" jellegét már az 1880-as években megállapította az egyik bányaigazgatósági jelentés, és ez a bányakolóniák építésében is megnyilvánult. Ugyanakkor a betelepített munkásokra az üzembiztonság szempontjából is éppúgy szükség volt, mint idénymunkásokra és így állandó jellegű lakóházak építésére, mint barakkokéra. Ezt az igényt a századforduló után új építkezésekkel és részben bérlakásokkal igyekeztek megoldani. (Bérlakásként a Zagyvapálfalvi Táblaüveggyár ideiglenes szünetelése miatt megüresedett lakásait vették igénybe.) A vándorüzem-problémát feltétlenül figyelembe kell vennünk a társulat építkezéseivel és azok ideiglenes jellegével kapcsolatban. így érthető csak meg a bányaigazgatóság gondja az üzemi és lakóépületekkel kapcsolatban. Ugyanis az idők folyamán az alábbi községek területén épült egy vagy több kolónia: Salgótarján, Zagyvaróna, Vízválasztó, Inászó, Székvölgy, Baglyasalja, Pálfalva, Etes, Kisterenye, Kazár, Mátraszele, Homokterenye, Mátranovák stb., ezeken kívül néhány épületből álló lakótelepe csaknem minden aknának volt. A bányamunkásság nagy részét a századforduló után már csak Liptó és Bars megyék szolgáltatták. Régebben sok volt az idegen, az örökös tartományokból származó munkás is, akik közül csupán félezerre tehető azoknak a száma akik mint letelepített, kolonizált munkásként még megtalálhatók. Rajtuk kívül jelentős számban vannak képviselve a környékbeli falvakból származók, akik egyben a munkaerő-tartalékot is képezték. A környékbeliek, a liptóiak, a Bars megyeiek zömében kétlakiak, a tavaszi és az őszi betakarítás idején eltávoznak a bányától. A bányászkodás mellett a magaművelte saját föld biztosítja megélhetésüket. A kolónián munkáslakásokban lakó munkásréteg követte a bányaüzem vándorlását, míg a parasztházakban élő, kétlaki vagy alkalmi munkás legtöbbjének nem volt életfeltétele a bányában való dolgozás, mert a bányaüzem bezárása után visszatért létalapjához, a földhöz. A salgótarjáni szénmedencében a statisztikai adatok alapján a községi lakosokból kikerült munkások többségben voltak a telepített munkásokkal szemben. Az arány hosszú éveken keresztül 30-70 % volt a községi lakosok javára. Ezért azután nem kis feladatot rótt a bányamérnökökre a munkásság bányásszá nevelése: "Mert nálunk munkástörzsről szó sincs. Mi nem gyermekkorától neveljük a nemzedéket bányásszá, hanem az eke mellől visszük a mélységbe. Bányászatunk vándorbányászat: egy-egy községben, egy-egy vidéken csak egykét évtizeden át folyik. Munkásaink többségét a környék földmíves népessége szolgáltatja, ki ha készen van a mezei munkával, beáll bányásznak. Ha a bányászat egy vidéken megszűnt, az a műkedvelő bányász nem vándorol tovább az aknával, mert annak egy kis háza, földje van otthon: tehát az új munkásanyag nevelése vár az üzemvezetőre" írta 1910-ben Gerő Nándor bányaigazgató. Az üzem fluktuálása miatt évtizedenként jelentékeny eltolódások voltak egyegy falu bányásznépességének arányszámában, de a tájra gyakorolt hatásában is. Az elhagyott telepek, munkáslakások a társulat feleslegessé váltak, nyugdíjasokat heleyztek el bennük, s a telepekre a lassú pusztulás várt, hiszen az üzemépületek lebontása után csupán a barakktelep állt már csak. Egy-gy község területe alatt lévő szénvagyon lefejtése után a lakótelep is elvesztette jelentőségét és rendeltetését, ezért vagy le kellett bontani, ahogy azt Inászón és Székvölgyön 101
