Somorjai József szerk.: Az elődtelepülések és Tatabánya város története. Tatabánya 45 éve város. Tatabánya várossá nyilvánításának 45. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencia előadásainak anyaga (Tatabánya 1992. október 1-2.) (Tudományos Füzetek 7. Tata, 1992)

Fűrészné Molnár Anikó: Lakáshelyzet, otthonkultúra az ipartelepeken

Lakáshelyzet, otthonkultúra az ipartelepeken Fűrészné Molnár Anikó A tatai szénmedencében lévő három kis község: Alsógalla, Felsőgalla, Bánhida századforduló utáni hatalmas arányú népességnövekedését -az elenyésző természetes szaporulat mellett - az újonnan betelepültek nagy száma adta. Az új telepítőtényező, a szénbányászat megjelenésével 1896-ot követően rohamosan nőtt a lakosság száma. Ez egy új község kialakulásához is elvezetett, amely a szénmedence központjává vált. Elkülönülését a községek falusi népességétől 1902-ben legalizálta a közigazgatás, Tatabánya néven. 1910-re a szénmedence községeinek népessége megközelítette a 23000-et. (Összehasonlításként: a bányanyitást megelőzően alig 3000 fő élt itt.)

1 Kezdetben a szakmunkások túlnyomórészt a monarchia más országaiból származtak. Fokozatosan azonban a környező falvak lakossága is bekapcsolódott a bányamunkába, kialakítva a " kétlakiak " rétegét. Sőt, a bányászat stabil munkástörzseként - a távolabbi vidékekről toborzottaklabilitása miatt - egyre inkább a bányák közvetlen közelében fekvő községek lakói jöttek számításba. Az ideáramló bányamunkásság következtében nem csupán számszerűen növekedett a lakosság, de a népesség foglalkozás szerinti megoszlása is lényegesen átcsoportosult. A kereső foglalkozásuaknak idővel egyre kisebb százalékát alkották az őstermelők. (A századfordulón még közel egyforma volt az arány a két foglalkozási ág között.) A paraszti életforma helyett egyre inkább uralkodóvá vált az ipari munkás, ezen belül elsősorban a sajátos bányász életforma. A tatai szénmedencében "egyeduralkodó" MÁK Rt. a nagyobb munkáslétszám foglalkoztatását csak úgy tudta megoldani, ha elhelyezésükről gondoskodott. Ezért a bányaüzemek közelében munkástelepeket létesítettek. A századfordulón még viszonylag kevés volt az olyan iparvállalat, amely nagyszámú munkáslakás építésére és fenntartására határozta volna el magát/ A magánkézben lévő vállalatok közül főleg a bányák kenyszrültek - munkaerő-gazdálkodási okokból - munkáslakások építésére, fenntartására. így ezek a munkáslakások "nélkülözhetetlen üzemi berendezésekké" váltak.

3 A századforduló Magyarországán a gyáripari munkásság mintegy 85%-a, az egész munkásság 90%-a saját maga volt kénytelen lakásáról gondoskodni.

4 Rendkívül kevesen éltek a saját házukban. A munkásság többsége, meghatározó hányada tehát bérlakásban élt. A gyári munkáslakások, amelyek igen nagy számban épültek épp a századelő első másfél évtizedében, gyakorta jelentettek kiváltságot meghatározott munkásrétegek számára. Igen jelentős hányaduk készült már eleve jobban fizetett szakmunkások részére.de általában is igaz, hogy többnyire egyszoba-konyhás, ám infrastrukturálisan helyenként jól ellátott szolgálati lakások a bérjövedelem naturális részét képezték. így volt ez akkor is, ha a munkáltató bért kért a lakások használóitól, hiszen ez a bér rendszerint alacsonyabb volt, mint a tisztán bérlakások bérleti díja. A gyári kolóniák munkáslakásainak alapjában két típusa különíthető el: a nagyobb, a túlnyomó hányaduk olyan szoba-konyhás, vagy ennél is kisebb lakásokból állt, melyek évi bére 150 korona alatt maradt. S persze léteztek munkás tömegszállások is, az ún. munkáskaszárnyák a nem házas alkalmazottak részére. 87