Somorjai József szerk.: Az elődtelepülések és Tatabánya város története. Tatabánya 45 éve város. Tatabánya várossá nyilvánításának 45. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencia előadásainak anyaga (Tatabánya 1992. október 1-2.) (Tudományos Füzetek 7. Tata, 1992)

Csics Gyula: A tatabányai szénbányászat nagy műszaki egyéniségei

dotta meg. A Ranzinger tervezte tokodi "öreg al táró" több mint fél évszázadon keresztül szolgálta a termelést és még ma is látható Tokodon, a bécsi út közelében. Már az altáró létesítésekor tervbe vette a tokodi vasútállomásig vezető normál vasúti összeköttetést, amelynek kivitelezését azonban csak 1907-ben kezdték meg. 1885-ben két táróval megindította az ebszőnyi bányászatot és a palás szén helyszíni felhasználására mészkemencéket létesített. Ranzinger tatabányai szerepének szemléltetésére, tevékenységének jelentőségére már a puszta tény is sokat mond, hogy az ő idejében telepítették a II., DDL aknát, a IV. külfejtést, az V., VI., VII., és l/a aknákat, a tatabányai bányák termelése pedig az 1897. évi 35.800 tonnáról 1907-re 1.331.000 tonnára emelkedett. Amikor Ranzingert a MÁK tatabányai bányászatának vezetésével megbízták, még csak az I. lejtősakna érte el a széntelepet, a nagyüzemi bányászkodás feltételeinek a megteremtése még hátravolt. Ranzinger és munkatársai ( Hönsch Ede királdi bányaigazgató, Kauffmann Kamii budapesti bányakapitány és a vállalkozás motorja Királdi Herz Zsigmond) kidolgozták ennek a programját és jegyzőkönyvben rögzítették. Ez a következőket tartalmazta: egy 500m sugarú körből kell indítani 3 lejtősaknát, amelyeket úgy kell irányítani, hogy mindegyik 600-700 ezer tonna szanet tartalmazó területet tárjon fel. A feltárandó szénvagyonnak megfelelően mindegyik akna 20 ezer tonna széntermelésre épüljön, miáltal minden akna élettartama 25-30 év lesz. Ezen körön belül létesüljön a munkáskolónia is. Az 500 m sugarú kör középpontjában, mely egyúttal a normálvágányú, Bánhidáról kiinduló bányavasút végpontja is, építsenek fel egy szénosztályozót, ahonnan az osztályozott szenet közvetlenül vasúti kocsikba lehet juttatni. Az osztályozó mellé kerüljön a termelési volumennek megfelelő kazán és elektromos központ. Az áramfejlesztő gépek 3000 voltosak, a munkagépek pedig mind a külszínen, mind a bányába 210 voltosak legyenek. Az aknák vízemelése, szellőztetése és mindennemű szállítás vülamos erővel történjék. A külszíni szállítás lebonyolítására az I. és n.sz lejtősakna közös, a ni.sz. lejtősakna pedig önálló kötélpályán szállítson a szénosztályozóra. A lejtősaknában függősínpálya legyen, a szállítás végnélküli kötéllel történjék. Ezt az 1887-ben rögzített programot valósította meg Ranzinger Vince 1901 -ig maradéktalanul, bár ez természetesen nem volt könnyű. Az I.sz. lejtősakna mélyítésénél tapasztalt kedvező bányászati viszonyok, továbbá a kitűnő minőségű szén jó értékesítési lehetősége a bányászat gyors fejlesztésére ösztönözte a MÁK vezetőit. Abban a kérdésben, hogy a széntelep feltárását és a szén kiszállítását lejtősaknával vagy függőleges aknával oldják meg, a szakértők véleménye megoszlott. Ebben az időben a lejtősakna szállítás merész újításnak számított. Magyarországon az első függősínpályás lejtősakna szállítást Hönsch Ede létesítette a MÁK királdi bányájában 1896-ban. Á kellően még ki nem próbált lejtősakna szállításnál gyakoriak voltak az üzemzavarok. Ranzinger a Hönsch által kezdemé íyezett, kedvező műszaki és gazdasági paramétereket biztosító függősínpályás rendszer mellett szilárdan kitartott és rövid idő alatt azok biztonságát be is bizonyította. így később kialakult 20-30° -os aknadőlés és a kétrészes 640 kg raksúlyú csillékkel való lejtősaknaszállítás Tatabányán teljes mértékben igazolta a hozzá fűzött reményeket. Az I., n., és IQ. lejtősaknákban végtelenköteles függősínpályás szállítást alkalmaztak. A végtelen kötélszállítással a három lejtősaknában, de különösen a siklókban és ereszkékben (lejtős, emelkedő vágatokban) adhéziós pályákon elért 82