Somorjai József szerk.: Az elődtelepülések és Tatabánya város története. Tatabánya 45 éve város. Tatabánya várossá nyilvánításának 45. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencia előadásainak anyaga (Tatabánya 1992. október 1-2.) (Tudományos Füzetek 7. Tata, 1992)
Fülöp Éva: A két Galla és Bánhida az újjászerveződő tatai uradalomban a XVIII. század derekán
200 forintot fizetett az uradalom a községnek, ezt a munkát ezentúl bér nélkül végezték. Adójuk ez évtől 400 Ft helyett 800 Ft lett. Ezek a változások arra utalnak, hogy szerződésük a contractualista helységekéhez hasonló módon változott. Bár természetesen az előbbiekben bemutatott, 1737. évi conscriptioban nem szerepelt Bánhida, hiszen ez az uradalom néhány német telepesfalvanak helyzetét rögzíti, szerepe korántsem volt lebecsülendő a domíniumban. A fő közlekedési útvonal kapcsán már előadásunk elején említettük e települést. Az uradalom főként szlovákok lakta települései közé tartozott (Oroszlány, Bókod). 1737-ből, egy, a Komárom vármegye általános közgyűlése elé került, szökött jobbágyokra vonatkozó vizsgálat kapcsán, legalábbis a három érintett családot illetően, jól kirajzolódik előttünk e három itteni örökös jobbágy-család útja. Egyikük az ugyancsak Eszterházy-birtok szeredi domínium (Sopron vármegye) Sopornya helységéből költözött Környére, majd Bánhidára fiával. Másikuk mintegy tizennyolc éve, szolgalegényként jött ide Morvából, itt megházasodott, s a telkes gazdák sorába lépett. A harmadik jobbágy már családosán érkezett Morvaországból, mintegy tizenkét éve. Az 1740-es években, amikor még történtek betelepítések az uradalomban, bánhidai lakost is találunk az új uradalmi alattvalók szerzésére vállalkozók közt: "...a Kecskédi Pusztára embereket szerző Molnár, edjüt a'Bánhidi Kerék jártóval a nyulas mezeirül és Lajta mellékérül már meg térvén ...". így 1745 júliusában a Bánhidára tervezett 70 1/4 telekből már csak 13 volt gazdátlan. Ekkor az örökös jobbágyokat - ahogy például Környéről is - Császárra telepítették át, de Bánhidán 28 mégis ottmaradhatott. Persze, csak akik "... mindnyájan marhás, jó gazdák, és egissiget szeretők..." voltak. Enélkül a telepítést irányító prefektust aligha hatotta volna meg "... az ottan megöregetteknek, meg vesszőzött gyermekeknek sírásához hasomló könyvhullajtásokkal, és öszve tett kezekkel való töredelmes könyörgések...". 1745-ben Bánhida is megpróbált a német telepítésekhez hasonló szerződést nyerni, s ez ellen Eszterházy József nem is tiltakozott: "... ha a 'németh Jobbágyok módgyára kéványák magokat pactáltattni, csak épen hüven fizessenek, és szokássok szerént ne sopánkodgyanak." A szolgáltatásokban jelzett változások is ekkor történtek, de az uradalomban a 7 "örökszerződéses" községhez hasonló helyzetbe ekkor sem jutottak más települések. A bánhidai két halastó kapcsán még el kell mondanunk, hogy teljes kiépülésük 1744-re fejeződött be, az igmándi és környei tavakkal egyidőben. A tatai Öreges Cseke-tavakból, s a kecskédi "Szabó Pál "-tóból kifogott 1 -3 éves halak további tenyésztésére használtak. 1746-tól a község maga bérelte a két tavat. Az itteni, s a szőlősi és környei tavakhoz készült árok az uradalom tervei szerint az Alsó-Galla körüli és környei erdőkből kivágott ölf a Dunára úsztatását volt hivatott "practicabilissá" tenni a domínium elvárásai szerint. Jelen előadásunk, amely főként az 1737. évi összeírás alapján az akkor újonnan telepített két Gallát, s az uradalom történetére vonatkozó egyéb kutatásaink során nyert adatok alapján a Tatabánya előtelepülései közé tartozó három község történetének e korai szakaszát kívánta vázolni, egyúttal a további tennivalókat is érzékelteti. Fontosak az uradalomtörténeti kutatások, hiszen a tata-gesztesi uradalom kapcsán - több, részben itt is említett tanulmány mellett - is csak a majorsági gazdálkodás nagyobb mérvű kiépítésének, a feudális gazdálkodás felbomlásának időszakából rendelkezünk monografikus feldolgozással. 54
