Somorjai József szerk.: Az elődtelepülések és Tatabánya város története. Tatabánya 45 éve város. Tatabánya várossá nyilvánításának 45. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencia előadásainak anyaga (Tatabánya 1992. október 1-2.) (Tudományos Füzetek 7. Tata, 1992)
Wehner Tibor: Tatabánya és művészete. Negyvenöt év tendenciái
olyan kismesterekét, akik erejüket, jelentőségüket elvesztik a városhatárokat átlépve, akiknek szélesebb körű ismeretsége rendkívül csekély, akik a megmérettetést, a nagyobb nyilvánosságot alig-alig merik vállalni. A jéghegynek nincs csúcsa: a Nász János-féle adattár Tatabányával foglalkozó tételeinek száma amely 40 év, az 1945 és 1985 közötti időszak történéseit regisztrálja - négyszázötvennél több, a bányászvárosban megrendezett kiállítást vesz számba. A hivatkozások eme magas számából leszűrhető, hogy Tatabányán folyamatos kiállítási tevékenységgel működött a Népház, majd később a hatvanas évek végétől a Kernstok Terem, elsősorban a helyi művészetet, művészeket szolgálva, de kitekintési lehetőséget adva a magyar kortárs művészetre is. A kiállítások nagy száma folyamatos, ám nemegyszer egyhangúságba fulladó munkáról tanúskodik, s egyben azt is illusztrálja, hogy Tatabánya a közelebbi környezetében lévő településekkel - a polgári hagyományokban gazdagabb Esztergommal és Tatával - is megpróbálta felvenni a versenyt. A megyeszékhely művészeti téren történő élretörési szándékát a kiállítások organizálása mellett a művészek letelepítésével is kinyilvánította: a város két ütemben lakáshoz, ületve műteremhez juttatta alkotóit, és megbízásokkal, vásárlásokkal, ösztöndíjakkal is segítette az egzisztenciális problémák megoldásában, de említhetnénk a különböző, pontosan nehezen kitapintható támogatási formákat is. Itt, Tatabányán indultak meg a megyeszékhely-szerepből eredően a megyei kollektív képzőművészeti seregszemlék, és furcsa módon 1979-ig kellett várni arra, hogy átadják a város első olyan kiállítótermét, amely csak kiállítási célt szolgálván - ha kamara méretekben is - zavartalanul végezhette munkáját. Ez a Kernstok Terem volt, amelyet aztán most, a kilencvenes évek elején új gazdája, A Közművelődés Háza áldásos tevékenységének köszönhetően elbúcsúztathatunk a színvonalas munkát végző intézmények sorából. Egyébként rendkívül jellemző momentum, hogy a nyolcvanas évtizedben létesített Közművelődés Háza - a múzeumi tereken túl - úgy épült fel, hogy a tervezők és a megrendelők elfeledkeztek a kiállítóterem létesítéséről. Szépen illusztrálta a tatabányai művészek helyzetét - ha áttételes formában is - az 1982-es, várossá nyilvánítás harmincötödik évfordulója alkalmából rendezett Városi Képtár-kiáÜítás, amely azon túl, hogy egyes művészek kiemelt támogatásának, elismerésének látleletét is felmutatta, egyben reprezentálta a városi képzőművészeti gyűjtemény létrehozásának eleven törekvését. A csknem 120 alkotás, amely a hatvanas-hetvenes évek fordulójától az 1982-vel bezáródó időszak gyűjtését regisztrálta és vonultatta fel, főként a városban tevékenykedő művészek alkotásait ölelte-öleli fel, s néhány elszármazott, valamint kiállításával itt vendégeskedett alkotó munkáival egészült ki. A Városi Képtár-gondolat összefügg azzal az 1957-es elképzeléssel, hogy Tatabányán állandó tárlatot, vagyis kortárs múzeumot, gyűjteményt létesítsenek. 10 Természetesen és szerencsére ez a gondolat már 1957-ben is csupán illúzió volt, és nem valósulhatott meg a későbbiekben sem. A Városi Képtár-kollekció egyébiránt egy súlypontjaiban elhibázott, rapszodikus és koncepciótlan gyűjtőtevékenységet illusztráló, színvonalában meglehetősen ingadozó, kevés értéket felmutatni képes együttes volt, és ha még létező, akkor ilyen is maradt, ismét figyelmeztetve arra, hogy belterjes módon nem lehet viszonylag kis körzetből merítve értékes, magas színvonalú együttest kialakítani. Itt most egy Tatabányához hasonlóan hagymányokat nélkülöző település kitűnő gyüjteményszervező tevékenységére hívnám fel, ellen178
