Somorjai József szerk.: Az elődtelepülések és Tatabánya város története. Tatabánya 45 éve város. Tatabánya várossá nyilvánításának 45. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencia előadásainak anyaga (Tatabánya 1992. október 1-2.) (Tudományos Füzetek 7. Tata, 1992)
Szirmai Viktória: „Új” ökológiai válság. Az újvárosi társadalmak és az ökológiai problémák
zes immár többközpontú, a központokközötti kapcsolatok a kölcsönösség jegyeit is felmutató, főleg informális terv alkufolyamatokban szerveződnek. Az 1971-ben megjelent Országos Településhálózat-fejlesztési koncepció a kialakult helyzetet legitimálja, a településeket nagyság és a lélekszám alapján szerepkör szerint rangsorolja, felső, közép és alsófokú valamint szerepkör nélküli településekre osztja. Kimondja, hogy a termelés és a lakosság infrastrukturális igényeit szerepkör szerint biztosítja. Ezzel részben szentesíti, részben megalapozza a településfejlesztésre fordítható pénzek egyenlőtlen allokációját, a területi társadalmi egyenlőtlenségeket. A megyeközpontok a rendelkezésükre álló pénzek elosztásakor főleg saját maguknak, a nagyobb településeknek a városoknak, előnyöket adnak az elegendő alkupozícióval nem rendelkező falvak, a kisebb települések rovására. Az új városok financiális körülményei, érdekérvényesítő helyzetük is lényegesen módosul. A hatvanas évek új gazdaságfejlesztési politikája, az ipar mellett a mezőgazdaság fejlesztését is célul kitűző elképzelések miatt a korábbi kiemelt előnyeik lényegesen csökkentek. Noha a helyi önállóság növekedése révén a helyi tervezésre is lehetőség adódik. Az 1950-es évek második felétől az új városok tanácsai is bekapcsolódnak a tervezési, fejlesztési munkába, az állami beruházások, a lakásépítés lebonyolítása a helyi tanácsok hatáskörébe kerül. Az 197l-es településfejlesztési koncepcióban többségük középfokú funkciókat kapott. Tatabánya és Dunaújváros részleges felsőfokú központok lettek. A mellékelt 1. számú tábla szmeléletessé teszi hogyan változott az új lakások megépítésekor szükséges forrásokért kialakult országos elosztási harcban az új városok érdekérvényesítő ereje. 1960-ig az új városok kiemelt lehetőségekkel rendelkeznek az állami lakásépítés terén. 1960 de különösen 1970 után jelentős mértékben megerősödött öt nagyváros a pénzeszközök korábbinál egyre számottevőbb részét kapja. Ez idő tájt nemcsak az új iparvárosok lakás fejelsztéseinek aránya csökken, hanem a fővárosi is. Ezeket az erőforrásokat csoportosítják át az öt nagyvároshoz, valamint a többi városhoz is. Az elosztási harc nemcsak az új lakásokért folyt: az államüag támogatott új lakásberuházásokhoz természetszerűleg tartoztak hozzá a különböző intézményak, bölcsőde, óvoda, iskola, az egészségügyi ellátás. Az állami szférán kívül eső magánerős lakásfejlesztésekre és a kapcsolódó intézményakre igen kevés állami forrás volt kitűzve és rendkívül nehezen lehetett hozzájutni. 5. Lakáspolitika az új városokban A lakáshiány enyhítése érdekében 1956 után az addig kizárólag állami lakásgazdálkodás mailett megjelenik az államilag ellenőrzött lakáspiac is. Ettől kezdve a családok maguk is építkezhetnek, akár önállóan, akár kisebb társulási formák keretében. A nagy beruházások keretében lakáshoz jutók a szociális körülményeiktől, a gyerek számától függően pedig lakásépítési hozzájárulást fizetnek. Az 1960-as évektől az új városokban is növekszik a személyi tulajdonban lévő lakások aránya és csökken az állami bérlakások jelenléte. A 2. számú táblából kitűnik, hogy az állami és a magánerős lakótelepi lakások aránya nem egyszerűen attól függ, hogy 1960 előtt vagy azt követően, a kettős lakásgazdálkodás kialakulása után épült lakásokról van szó. Jóllehet a kialakult 10
