Simonné Tigelmann Ilona szerk.: Táncsics Mihály. A magyar Történelmi Társulat, az Irodalomtörténeti Társaság és a Komárom megyei Múzeumok Igazgatósága által 1984. május 7-8- án Tatán rendezett tudományos ülés előadói anyaga. (Tudományos Füzetek 1. Tata, 1985)

Előadások - Erényi Tibor: Táncsics Mihály és az 1867 utáni magyarországi munkásmozgalom

mint a megelőző idő, amikor még a modern magyar társadalom belső ellentmondásai többé-kevésbé lappangó állapotban voltak." Ezzel lényegében, ma is egyetérthetünk. A szociáldemokrata párt tehát mintegy „saját halottjának" tekintette Táncsicsot, Nevét a kilencvenes évek agrárszocialista mozgalmai kapcsán főleg a szociáldemokraták és a mezőfisták említették. A Várkonyit követők számára Táncsics már nagyon is mérsékelt és „hazafi" volt. Megemlítendő, hogy szociáldemokrata méltánylása nem járt együtt a földosztás gondolatának elfogadásával, már csak azért sem, mert magát Táncsicsot sem tekintették „földosztónak". (Az MSZDP a földbirtok szocializálását tekintette az agrárkérdés igazi megoldásának.) Az viszont, hogy konkrétan mit is jelent „a paraszti tömegek érdekképviselete" jobbadán homályban maradt. Táncsics neve főleg az antifasiszta népfrontpolitika kibontakozása kapcsán került — érthetően — előtérbe. Kommunista értékelésének alapjául — Lándor már említett írása mellett — Révai, és nem utolsósorban Bölöni György munkái szolgáltak, némelykor természetesen Ady is. Táncsicsról mindig szó volt, méghozzá elismerőleg, őt ebben az értelemben tehát nem kellett 1956 után „rehabilitálni". Ennek értékét csökkentette azonban, hogy ábrázolása az ötvenes években mindinkább elvált a valóságtól. Ha a korábbiakban furcsáltuk, hogy némelyek a szociáldemokrata felfogást vagy éppenséggel a leninizmust kérték számon Táncsicson, akkor — egy másik problémát jelezve — történelmietlennek kell tartanunk azt a fel-feltűnő nézetet is, amely szerint Táncsics műve közvetlen módon kiindulópontja lehetett volna valamiféle „magyar szocializmus"-nak. Lényegében a magyarországi szociáldemokrata mozgalom — amellyel Táncsicsnak 1867 után, élete alkonyán, a polgári demokratikus szabadságjogok és a már halványuló „vörös republikanizmus" jegyében, találkozása volt — azt az utat járta meg, amelyet a rendelkezésére álló terepen megjárhatott. A Táncsics-hagyomány így is tanulságos, inspiráló erejű és maradandó értékű. Főleg akkor, ha Táncsics Mihály halálának 100. évfordulója kapcsán sem 1867-tel kezdjük a történetet, hanem az egész életműre függesztjük tekintetünket. 88