Simonné Tigelmann Ilona szerk.: Táncsics Mihály. A magyar Történelmi Társulat, az Irodalomtörténeti Társaság és a Komárom megyei Múzeumok Igazgatósága által 1984. május 7-8- án Tatán rendezett tudományos ülés előadói anyaga. (Tudományos Füzetek 1. Tata, 1985)

Előadások - Szörényi László: Táncsics szépirodalmi művei és önéletrajza

írás körülményeire. Ablakai előtt a járókelők örömmel kiáltoznak és a Svábhegyet emlegetik, a szegény rabnak eszébe jut, hogy hiszen vasárnap van és kirándulni mennek az emberek. Erről a mozzanatról váratlan gondolattársítással eszébe jut, hogy ő hogyan sírt Rotterdamban és Havre-ban, mikor látta, hogyan terelik „barom módra" az Amerikába induló hajókra a szegény kivándorlókat. Az nyugat-európai utazás emlékét azért kellett felidézni, hogy megátkozhassa azt, hogy egyáltalán elment Pestről (ti.: Horvátországba). Rögtön eszébe ötlik viszont, hogy mi lett volna, ha marad és akkor gyermeke szeme láttára hurcolják el?! Majd kínzó élességgel felidézi azt a pillanatot, mikor utoljára látta Ilkát. Kálmánka és Etelka már meghaltak: s a beteg gyerek ámítására az induláshoz készülődő Táncsics azt hazudja, hogy daru vári nagybátyjához megy, hogy játékokat és báránykákat hozzon a gyereknek. A vonakodó kislányt emlékezteti arra, hogy Párizsból is milyen csinos holmikat hozott neki. ,,Ekkép igyekeztem a' gyermeket arra bírni, hogy távozásomban megegyezzen, és ő megegyezve monda: ,nohát csak menj apám.' Ezek voltak hozzám utolsó szavai."

39 Kínzó, kibékíthetetlen lelkiismeretfurdalást érez és elutasítja Rousseau megoldását, aki születésük után gyermekeit rögtön lelencházba adta. Ezzel kapcsolatban szögezi le a további gondolatmenetének egyik alapvető pontját, ti. hogy nem a vérségből, hanem ,a nevelésből származik az apaság! Majd a gyermek haláláról, születésére csapong Táncsics gondolata. Önkínzó pontossággal idézi föl az Orczy kert mögötti nyomorúságos fészert, ahol felesége vajúdott, miközben a férj krumplilevest főzött a tűzhelyt pótló kályhán. A vajúdás perceiről viszont rögtön visszaugrik a jelenbe, mert fölmerült benne az a kínzó gondolat, hogy felesége talán már nem is él, talán azt is csak hazudtak róla, hogy eladta a Fichtét. A sikeres szülés után — mint írja — ha akár Rousseau maga jött volna, hogy lelencbe vigye az újszülöttet, akire úgyis csak nyomor várna, még a szemét is kivájta volna! Az önmarcangoló csapongást a múlt és jelen között, amely mindvégig a felelősség gondolata körül forog, egy irtóztató sejtelemmel zárjaié: hátha Ilka végső szavai, melyekkel beleegyezett apja elutazásába, csak ámításból hangzottak el! „Meglásd, ha élünk a, ez engem őrültté tesz."

40 (Ebből a levélből derül ki különben, hogy a gyűjtemény ebben a formájában már a második változat, ugyanis december 13-án átírta az egész levélsorozatot. Ezt a célzást nyilván azért építi bele, hogy az alkalmiságtól eltávolítva, hangsúlyozza a mű irodalmi jellegét.) Az ötödik levél, amelyet június 1-től keltez, megpendíti a mű fő gondolatát: ha nem Isten büntetése sorsának baljóslatú alakulása, akkor életében kell megkeresni azokat a körülményeket, amelyek idáig vezették. Az ambíció, a parasztsorból kivezető, felfelé taszító erők kezdetét keresi. Először egy játékos mozzanatot emel ki: mikor gyermekkorában a hittanórán az ácsteszéri német fiúkat lefőzte a német katekizmusban, egy kislány bámulata jeléül rétessel ajándékozta meg. Ez a kislány lett első „szeretője". A későbbi megfogalmazásnál sokkal plasztikusabban bukkannak fel az Életpályán felejthetetlen gyermekkori fejezeteinek képei. A rétesből fejlik ki Táncsics életének egyik fő mozgatórugója, a szerelem, a hajdú kegyetlen veréséből a másik, a szabadságvágy, és eljut a felismerésig: ha 76