Simonné Tigelmann Ilona szerk.: Táncsics Mihály. A magyar Történelmi Társulat, az Irodalomtörténeti Társaság és a Komárom megyei Múzeumok Igazgatósága által 1984. május 7-8- án Tatán rendezett tudományos ülés előadói anyaga. (Tudományos Füzetek 1. Tata, 1985)

Előadások - Erényi Tibor: Táncsics Mihály és az 1867 utáni magyarországi munkásmozgalom

Táncsics a mozgalmat vagy az osztályt értette-e; hiszen mindkét értelmezés ebben a korszakban szokásos volt, inkább Politzer fejtegetéseihez viszszakanyarodva a szociáldemokrata párt említett orientációjáról ejtsünk még néhány szót. Ez az irányvonal ugyanis fontos elemévé vált a szociáldemokrata politikának és az 1905—1906-os intermezzótól eltekintve egészen 1918 őszéig érvényesült s a Magyar Nemzeti Tanács létrehozásával mintegy megkoronázódott. Mindenképpen hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországon a kialakuló szociáldemokrácia ne váljon politikailag elszigeteltté. Ne feledjük: Helfy után — immár más történelmi körülmények között — Justh Gyula, majd Károlyi Mihály következett. . . A szociáldemokrata párt emellett a politikai irányvonal mellett sem mondott le a függetlenségiek bírálatáról, az elvek és a tettek szembesítésérői és megőrizte a maga osztálypárt jellegét; nem vált és nem is válhatott sem demokratikus parasztpárttá, sem valamiféle általános néppárttá. Ami pedig a nemzeti kérdést, valamint az agrárkérdést illeti, a függetlenségi balszárnynyal való kapcsolatok e tekintetben sem voltak eredménytelenek. Ösztönző hatásuk mindkét tekintetben kimutatható. Azt, hogy két bonyolult problémában nem sikerült minden jogos igényt kielégítő álláspontot kidolgozni, aligha lenne méltányos felróni, hiszen az érdekellentétek bonyolult szövevényében e feladat megoldása irreális volt; nem sikerült, de nem is sikerülhetett. A dualizmus korának eseményei egyébként azt mutatták, hogy egy, hagyományosan nemzeti alapon álló magyar munkáspárt létrehozásának vagy akár egy országos magyar parasztpárt kialakításának nem voltak meg a társadalmi feltételei. Az ilyen irányú kezdeményezések az MSZDP-ben szakadást előidézve legjobb esetben is csak részleges eredménnyel jártak. (Gondolunk például a Várkonyi-féle Független Szocialista Pártra vagy Mezőfi Vilmos „újjászervezett" szociáldemokratáira.) Mindenesetre abban, hogy az MSZDP bizonyos fogékonyságot mutatott a demokratikus törekvések, vagy éppenséggel a plebejus demokrácia iránt, e kapcsolatoknak is részük volt. Végezetül, nem lehet hallgatással mellőzni a tulajdonképpeni Táncsics-hagyományt sem. A magyar munkásmozgalom őrizte és ápolta Táncsics emlékét s ez egyben a legnemesebb nemzeti tradíciók vállalását is jelentette. így van ez még akkor is, ha a szociáldemokrata párt (akárcsak pl. Jászi Oszkár) más hagyományok iránt is megértést tanúsított. A parasztmozgalmakról, Dózsáról most nem beszélve, vonatkozik ez elsősorban II. Józsefre, Martinovicsra és általában a magyar jakobinusokra, valamint a centralistákra; elsősorban Eötvösre. Egyébként a Népszava a továbbiakban — fátylat borítva az államsegély-ügyre — Táncsicsról rendszeresen mint „a legelső magyar szocialistá"-ról emlékezett meg hozzátévén azonban, hogy ;,,Táncsics nem volt és nem is lehetett az adott viszonyok között tudományos alapokon álló szociáldemokrata". Hasonló megállapítást teszLándor és általában a kommunista sajtó is, érdemeit elismerve immár a leninizmussal szembesítve Táncsicsot. Nemcsak, őt bírálja azonban, hanem természetesen már a szociáldemokráciát is. Ezekben az összefüggésekben a kor légkörének megfelelően az „árulás" vádja is felvetődik, ezt azonban Táncsicsot illetően szerencsére Lándor Béla elutasítja. „Élete utolsó idejének tragikomikuma egyszerűen az, hogy a kapitalista fejlődés, s az azzal járó osztálytagozódás sokkal jobban kifejezésre hozta korlátait, 87