Simonné Tigelmann Ilona szerk.: Táncsics Mihály. A magyar Történelmi Társulat, az Irodalomtörténeti Társaság és a Komárom megyei Múzeumok Igazgatósága által 1984. május 7-8- án Tatán rendezett tudományos ülés előadói anyaga. (Tudományos Füzetek 1. Tata, 1985)
Előadások - Erényi Tibor: Táncsics Mihály és az 1867 utáni magyarországi munkásmozgalom
a radikalizmusra hajló nép előtt be kellett bizonyítani, hogy a szociáldemokrata párt politikája radikálisabb, mint az összes többi pártoké. Bármennyire is ellene voltak a tekintélyelvnek, mégis azt mondták egymásközt, hogy a fiatal mozgalomnak szüksége van úgynevezett vonzerőre és eszükbe jutott az öreg Táncsics Mihály, aki már 1848-ban mint kommunista agitátor lépett fel és akit később, vagyis 1869-ben a szabadságért tett szolgálata elismeréséül az orosházi választókerület országgyűlési mandátummal tisztelt meg" Az államsegély ügyét a Táncsicshoz személy szerint is közelálló Politzer, aki még éveken át szociáldemokrataként működött, majd később párizsi emigrációjában polgári radikális és szabadkőműves vezérférfiúvá vált, megértéssel kezeli. „Az aggkorral gyakran együtt járó gyermekes naivság ebből az egyébként tiszteletreméltó férfiból sem hiányzott, aki hozzá volt szokva ahhoz, hogy mindenkiről a legbecsületesebb szándékot tételezze fel." Táncsicsnak az elnöki széktől való megválását Politzer is természetesnek minősíti, a szociáldemokraták és a függetlenségi balszárny kapcsolatait azonban eltökélten védelmezi, a „ kormány szocializmust" Magyarországon irreálisnak tartja. (Arra, hogy az is volt, bizonyíték az 1872-es — egyébként a liberális közvélemény előtt nevetségbe fulladt — úgynevezett hűtlenségi per is.) Politzer mellett főleg Ihrlinger Antal volt az aki a függetlenségiekkel, az azok balszárnyával való együttműködést szorgalmazta. Mit óhajtunk! című, 1870 elején megjelent röpiratában 48—49 két komponensét emeli ki; a nemzetit és a szociálist. Arra a következtetésre jut, hogy míg a nemzeti kérdést 1867—68 legalábbis átmenetileg nyugovópontra juttatta, addig a szociális még megoldásra vár. Ihrlinger szorgalmazta a Kossuthtal való közvetlen kapcsolatot is. Elsősorban Helfy Ignáccal sikerült az általános választójogért és átalában a politikai szabadságjogokért vívott küzdelem jegyében rendszeres és gyümölcsöző, a szociáldemokrata sajtó anyagi támogatásában is megnyilvánuló együttműködést kialakítania. Ihrlinger egyike volt azoknak, akik az államsegély ügyét követően is fenntartották a kapcsolatot Táncsiccsal. Mint ismeretes, 1876-ban, Frankéi Leó hazatérését követően Ihrlinger Frankéi munkatársává vált és feltételezhetően szerepe volt abban is, hogy Táncsics és Frankéi együttesen vettek részt az 1880. március 15-i budapesti ünnepségen, jóllehet Táncsics hívei, mindenekelőtt veje, Csorba Géza a Frankellal szembenálló Külföldi Viktor táborában is otthonosak voltak. Az egykori tudósítás szerint a gyűlésen „Frankéi Leó igen emelkedett hangú beszédet mond az 1789-i forradalomról és az 1871. évi commune uralmáról. A lelkes szocialisták hallani kívánták a jelen volt Táncsics Mihályt is, ki a közóhajnak eleget téve saját életéből egy epizódot beszélt el. Az ünnepélyt az „ „Aozélhang" " dalárda a ,, „Szózat" " eléneklése vei zárta be." E gyűlést követően jelent meg a Népszava 1880. március 28-i számában Táncsics „Föltámadás" című cikke. Ebben az egységesülő Magyarországi Általános Munkáspártról, azaz a szociáldemokrata pártról plebejus indulattal mint „pártunk"-vol ír hangsúlyozva: „Amilyen mértékben izmosodik a munkáspárt; amilyen arányban növekedik a „ „Népszava" " lapunk pártolóinak száma: azon mértékben, arányban nyilatkozik a Magyarhon népének feltámadása." Ne menjünk bele most annak taglalásába, hogy a „párt" szó alatt 86
