Simonné Tigelmann Ilona szerk.: Táncsics Mihály. A magyar Történelmi Társulat, az Irodalomtörténeti Társaság és a Komárom megyei Múzeumok Igazgatósága által 1984. május 7-8- án Tatán rendezett tudományos ülés előadói anyaga. (Tudományos Füzetek 1. Tata, 1985)
Előadások - Spira György: Táncsics és az „olasz segély” kérdése
káros következményekkel, hogy ez a lépés ténylegesen éppúgy nem eredményezte az ország védelmére felhasználható fegyveres erők meggyengülését, amint az Észak-Itáliában harcoló császári csapatok megerősödését sem vonta maga után. A Habsburgok ugyanis egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy eleget tegyenek azoknak a kossuthi feltételeknek, amelyek teljesítéséhez a képviselőház a segély tényleges megadását kötötte (s nemcsak azért nem gondoltak erre, mert e feltételek teljesítésével elismerték volna, hogy a magyaroknak joguk van feltételeket támasztaniuk velük szemben, hanem azért sem, mert Jellachich és a szerb felkelők megfékezésével könnyítettek volna a magyarok helyzetén, legfőképpen pedig azért nem, mert mire a képviselőház küldöttsége augusztus 8-án átnyújtotta az uralkodónak a válaszfeliratot, addigra már egyáltalán nem szorultak rá a segélyre, mivel csapataiknak közben sikerült kiverniök Lombardiából a piemonti hadsereget s azután a magukra maradt lombardiai felkelőkkel is sikerült végezniök). így pedig a segély tényleges foganatosításából semmi sem lett. Egy káros következménnyel mindazonáltal így is járhatott volna a segély megajánlása: egyik napról a másikra s egyszersmindenkorra megfoszthatta volna a magyar forradalmat attól a rokonszenvtől és együttműködési készségtől, amely addig Itália-szerte övezte, 25 hiszen az olasz szabadságmozgalom híveit érthetően csak lesújthatták és felháboríthatták a magyar képviselőház válaszfeliratai vitájáról hozzájuk eljutó hírek. És a felzúdulás nem is maradt el: az olasz lapok megteltek a korábban általuk is nagy tisztelettel emlegetett Kossuthot ,,lator"-nak, 26 „becstelen'"-nek, 27 „hitvány"-nak, 28 ,,álszent"-nek 29 bélyegző cikekkel, s többen is figyelmeztettek arra, hogy ha a magyarok segítenek vérbe fojtani az észak-itáliai szabadságharcot, akkor ezzel magukra is csapást mérnek, mert Itália bukása után „Magyarországra pontosan ugyanez a sors vár". 30 Jóvátehetetlennek azonban mégsem bizonyult, ami történt. Egyrészt, mert az olaszok figyelmét a pesti hírekről hamar elterelték a lombardiai fejlemények, amelyek még megrázóbb, sokszorta megrázóbb hatást gyakoroltak rájuk. Másrészt meg, mert alig egy hónappal a lombardiai csatamezők elcsendesülése után már meg is indult — amit jövendöltek — a Magyarország elleni fegyveres ellenforradalmi roham és ez az olasz közvéleményben nem kárörömet keltett, hanem újjáteremtette az olasz—magyar sorsközösség tudatát. Az olasz segély kérdése körül kibontakozott nézetharcok tehát végül is jószerével pusztán elméleti érdekű összecsapások maradtak. Ez azonban egyáltalán nem kisebbíti, hanem éppen hogy kidomborítja azoknak a keveseknek az érdemeit, akik — mint Táncsics is — már a probléma gyakorlati jelentkezése előtt igyekeztek minél többekkel megérttetni, hogy a szabadságukért harcoló népek csak ráfizethetnek, ha pillanatnyi előnyök elérésének hiú reményében hagyják magukat közös ellenségeik által kijátszatni egymás ellen. 65
