Simonné Tigelmann Ilona szerk.: Táncsics Mihály. A magyar Történelmi Társulat, az Irodalomtörténeti Társaság és a Komárom megyei Múzeumok Igazgatósága által 1984. május 7-8- án Tatán rendezett tudományos ülés előadói anyaga. (Tudományos Füzetek 1. Tata, 1985)

Előadások - Lukács Sándor: Táncsics eszmevilága

(communismus) áll be : [... ] akkor már meg fogott szűnni a külön nemzetiség, és határokkal elválasztott haza." És addig? Addig, mig elkülönözött nemzetiségek léteznek: törekvésünknek oda kell irányozva lenni, hogy mint magyarok e szép hazában nemzetiségünket szilárdan megalapítsuk, fentartsuk, minél hosszabb időre létezésünket biztosítsuk, homályban és dicsőségtelenül ne maradjunk, sőt az egykor bekövetkező népek harmóniájában eredeti typusként fajunk örökké kivehető legyen, s hogy azonban itt addig lehetőleg boldogul éljünk." * Történetírónak nem illik föltenni ilyen, kérdést, de én fölteszem : boldogan élt-e Táncsics? 1840-ben, nem is tudom, hányadszor, ismét egy nyelvtankönyvet adott ki, megint azokkal a ravaszul és merészen becsempészett példamondatokkal. Ezek egyike így szól : „Álmomban egy haza képét láttam, melylyet ébren nem felejthetek." Megismerkedvén Táncsics eszméivel és törekvéseivel, nem nehéz immár elképzelnünk, miféle álomlátása volt, miféle szuggesztió ragadta életútjára sodró erővel, miféle éber megigézettség szabott gondolatainak, és tetteinek törvényt. Igaz, megtépázták a cenzúra körmei, arculcsapásként érte nem egyszer kinevettetés, éveket kellett töltenie börtönben és rossz szagú rejtekhelyen, de mondhatjuk-e boldogtalannak azt. aki mindenkor egy alvajáró biztonságával követte önnön törvényének szavát? Egyébként nem is kell tanakodnunk és találgatnunk: a kérdésre válaszol ő maga: „Az emberi nem jóllétét óhajtom, a morály uralkodást epekedve várom, az igazságért szomjúhozom, s érzem, hogy szerencsés ugyan nem, de boldog vagyok." (Kritikai értekezetek) 27