Simonné Tigelmann Ilona szerk.: Táncsics Mihály. A magyar Történelmi Társulat, az Irodalomtörténeti Társaság és a Komárom megyei Múzeumok Igazgatósága által 1984. május 7-8- án Tatán rendezett tudományos ülés előadói anyaga. (Tudományos Füzetek 1. Tata, 1985)
Előadások - Lukács Sándor: Táncsics eszmevilága
röpiratában. Voltaképpen nem is vagyunk még nemzet, „nem is képezünk igazi compact társaságot; e haza népességét különféle színezetű, nyelvű, szokású, érdekű casto^ privilégiait testületek, jobbágyszolgák vegyülete teszi". A társadalmi különbségek tarkasága s a tízféle nyelv a feudális rendszer urainak kedvez; az utópista mentalitás és a modern, politikai nemzeteszmény mindenben — jogban, érdekben nyelvben — egyaránt az egységet követeli meg. Táncsics a nyelvegység híve. Vajda Péter is az volt, de 1833-ban még azt latolgatta, vajon a német, a szláv vagy a magyar legyen-e az ország egységes nyelve. Táncsics számára sosem volt kérdés : csak a magyar lehet, s elvárta, hogy az ország minden lakosa mielőbb tanulja meg. Serkentésülj időnként, különösen idősebb korában, adminisztratív intézkedéseket iq javasolt: 1871-ben például azt, hogy a még erősen németes Pesten csak magyarul tudó telepedhessék le, az idegenajkú pedig Debrecen, Szeged, Kecskemét városában kapjon lakhatást. Máskor, például a Hunnia függetlenségében, elegendőnek tartotta a magyarság politikai vonzóerejét: „erőszakkal magyarrá tenni egyet sem fogunk megkísérteni, hanem Magyarországot annyira emelni föltettük magunkban, hogy a sajátságos s nyelvre nézve tőlünk különböző népcsoportok dicsősségnek tarthassák bennünk önként felolvadni". Egyenlő jogot, egyenlő szabadságot tehát! — ismételgeti Táncsics refrénszerűen; „ez képes csak — írja Földmívelesi ipar című könyvében — a hazához csatolni minden emberlényt s nemzetiségünk megalapítására is sükeresebb mód, mint a csupa nyelvterjesztés", s addig is, amíg az összeforrás meg nem történik, az egyenlő jog és szabadság — 1849-ben kidolgozott alkotmány javaslata szerint — mindenkit illésen meg, „bármi ajkú legyen is". A nyelv Táncsics felfogásában egy magasabb eszménynek rendeltetik alá. „Czélunk a boldogság, s annak elnyerésére legszükségesebb eszköz a nyelv" — írja a Kritikai értekezetekben. Fontossága így is óriási: azáltal, hogy a kommunikációt szolgálja, egyetértést, közakaratot, erőt hoz létre — fejtegeti a Józanészben. Ezt a funkciót csak az egységes nyelv töltheti be, Táncsics szóhasználata szerint a „köznyelv", előbb országonként, aztán világméretben. „Mig minden emberek közt egy köznyelv nem divatoz: addig közboldogságot reménylenünk nem szabad — hirdeti a Kritikai értekezetek szerzője. — Természetünk egy, jogunk egy (legalább egynek kell lennie), alkotónk egy, földünk egy, napunk egy, sat. éh mégip mily tömérdek különbözések léteznek; köztünk! Miért kell különböző mértföldeknek nyelveknek, mértékeknek, öleknek, réfeknek, pénzeknek, sat. lenniök? Egyformák lesznek e ezek egykor? nem tudom, de óhajtom." A gyakran oly kicsinyes Táncsics tudott hatalmas távlatokban gondolkodni. Az emberiség távoli jövőjében olyan kort pillantott meg, melyben nem lesznek külön nyelvek, nem lesznek nemzetek. Széchenyivel vitázó röpirataiban írja: „Az egyetemes emberi család eszméje elnyeli majd egykor a nemzetiség aprólékosságait", s a Hunnia függetlenségében azt is megjósolja, mikor: „Ha midőn majd a históriai jogok elavulandottak, a tulajdon birtok is megszünendett, s helyette a tökéletes közhasználat 26
