László János (szerk.): Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok közleményei 19. (Tata, 2013)
Kövesdi Mónika: Egy avantgarde művész Tata-Tóvároson: Schadl János (1892 - 1944)
KÖVESDI MÓNIKA tói. Leendő apám sem volt a legszelídebb katona. Ő az ezredest támadta meg, nekirontván, azt kiabálva: „Meg akartok ölni”. Az ezredes komolyan vette katonai hivatását, elmeorvosként azonnal határozatot hozott, apajelöltemet áristomba rekesztvén. így kerülte el János is a hősi halál lehetőségét. Egry más bajokkal is kénytelen volt küzdeni. Jelen esetben a széllel. A Balaton partján egy hatalmas vászonra festegetvén szél úrfi felkapta az egész pereputtyot, és festőstől bevágta a Balatonba. Szerencséje volt, kimentették. Keszthelyen nyaralt a másik festő is, Bernáth Aurél, akivel János szintén barátságot köthetett. Valamivel békésebb körülmények közt, mint Egryvel. Ez a barátság hosszú évekig tartott, a kevés találkozás ellenére is, de egyre hűvösebben. Volt a későbbi időkben egy zeneakadémiai zongoraművész barátja is, Ambrózy Béla. Egy végtelenül tisztességes férfi, aki a holokauszt idején feleségül merte venni egyik kedves és tehetséges növendékét, Baum Sárit, annak ellenére, hogy tudta „faji” eredetét. Meg is mentette. Ez a zongoraművész, bár ismerte János zenei tudását, amely csodálatos volt, amikor levelet írt neki, mégis festőművész” címzéssel küldte sorait, ugyanakkor Bernáth Aurél, a másik barát, a festő, „zongoraművész” címzéssel írta leveleit, vagyis fura módon egyikük sem fogadta el saját szakmája képviselőjének a barátjukat. Ezt én nem is nagyon palástolt „rejtett féltékenységnek” nevezem. Lehetséges, hogy nem tévedek? Apám az ország több helyén is bemutatta képeit, sőt olaszországi kiállításon, meg franciaországi kiállításon is szerepeltek művei. (...) Nálunk járt New Yorkból Kövesdy Pál amerikai galériatulajdonos, és részvéte hangoztatásával közölte, hogy apám festészete Amerikában jobban ismert, mint Magyarországon. Ezzel a kijelentésével a magyar kulturális élet lagymatagságát akarta szemléltetni. Mondta, mi olyan gazdag nép vagyunk, akik megtehetjük, hogy igaz értékeinket így pazaroljuk, amint apám művészetét is, amely a képzőművész körökben sajnos eléggé ismeretlen maradt mindaddig, mígnem képeit biztonságba kívántuk helyezni. Kérésünkre a Magyar Nemzeti Galéria kiküldött egy művészettörténészt, Szabó Júliát, aki társával, Haulisch Lenkével együtt jött ki pesti lakásunkra, felfedezvén apám festészetét, a Nyolcak és Aktivisták csoportjában lévőnek jegyezve az alkotásokat, a Nemzeti Galériában letétbe helyezendőnek ítélte őket. A Magyar Nemzeti Galéria be is fogadta a műveket, amelyeket édesanyám engedélyével rendszereztek is. Többet közülük „uédettnek nyilvánítva”, ami nem mindenben felelt meg érdekeinknek, mert ha értékesíteni akartunk közülük, az ország területét nem hagyhatták el, külföldi vásárló esetén sem, a galéria bizottságának engedélye nélkül. Ez volt a nagyság átka! (...) Édesapám mint zongoraművész Bécsben folytatta zenei tanulmányait az akkori idők híres zongoraművészénél, Sauer Emilnél; szintén vállalt növendékeket, így könnyítve anyámon, mivel a gyerekek nevelése szinte kizárólag az ő nyakába szakadt. Volt apámnak egy tatai barátja, a volt tatai háziorvos, Breier doktor Pista nevű fia, aki lehetővé tette apámnak a baji hegyekben lévő kis présházikójukban a pihenést. Ott apám tudott tejet hozatni baji lakosokkal, kenyeret is. így kipihenhette a vidéki tanításokkal járó fáradtságát is. Képeket tervezvén azok színeit és formáját képzelte a csendben maga elé. Onnan származnak a baji erdőt ábrázoló gyönyörű képei is. Meg tudta festeni nemcsak a színeket, hanem az erdő csendjét is, ami ugye nem kis dolog. (...) Kis staffelájával gyakran állt ki a tópartra, és a kialakuló embergyűrű sem zavarta a festésben. A Pötörke-malomról festett nagyméretű képét ötmillió forintért értékesítette a gazdája 10 évvel ezelőtt, aki ügyvédi honoráriumként kapta tőlünk a képet. Nem rossz ügyvédi órabér, még ha átszámolok is időtartamokat. Egy másik képét „Hölgy a lugasban” címmel nyolcmillióért adták el egy árverésen. (...) Szüleim aggályoskodásom mellett is aránylag jómódban éltek, szorgalmasak lévén, zenetanításból. Édesapám vidékre járt motorkerékpárral, még a 20- 25°C hidegekben is. Veszprémbe, Győrbe és Budapestre. Volt olyan alkalom, hogy 3 nap alatt sem tudott idehaza felmelegedni a meleg vizes üvegek hatására sem. Amint tudjuk, a vese 25°C alatt leáll. Sajnos apámnál is ez történt, és vesezsugorodást kapott, amelyet annak idején gyógyítani nem tudtak, nem volt még dialízis sem. Következésképpen 51 és fél éves korában meg kellett halnia 1944. március elsején. (...) Engem édesanyám 6 éves koromban kezdett el zongorára tanítani. Igen örvendetes eredménnyel. De erre szükség is volt, mivel a növendékhangversenyeken nekem brillíroznom kellett, hiszen én a többi növendék tanárnőjének mintanövendéke lehettem. (...) 1938-tól elromlott az életünk, mivel Esterházy gróf szolgálatába fogadott egy zenével is foglalkozó jogászt, akinek a tóparton, a feljárólépcsőnél ajándékozott egy házat zeneiskola céljára. Az volt az iskola neve: Gróf Esterházy Ferenc Zeneiskola. Mondanom sem kell, a sznob tataiak mind elhagyták zongoratanár szüléimét, és a grófi iskolába iratkoztak át. Némi erkölcsi, magatartásbeli vigaszt jelentett apámnak Vaszary Jánossal való barátsága, akivel művészeti problémák megoldását keresték hosszas beszélgetéseik során. Vaszary János volt az a kiváló ember, aki édesanyámban felismerte a művelődésre való hajlamot, az érdeklődést minden iránt. Vele való találkozásai anyámnak műveltséget, széles látókört adtak, és nem a 6 elemit végzett lányok szellemi színvonalán tartották. Művelt leányzó lett belőle, ennek köszönhetően jött létre a találkozása apámmal is, aki szintén igen magas műveltséget szerzett még Keszthelyen. 170
