Fülöp Éva Mária - László János (szerk.): Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok közleményei 18. (Tata, 2012)
Kemecsi Lajos: Tat-tóvárosi női hagyatéki leltárak elemzése (Esettanulmány)
Tata-tóvárosi női hagyatéki leltárak elemzése (Esettanulmány) fali óra, de az ún. „stok óra” is elterjedt volt Tatán és Tóvároson.48 Szintén a polgári lakáskultúra elemeként értékelhető a ,faragott kuttya”, amely Voigl Mátyásné 1830-as leltárában szerepel.49 A hagyatéki leltárak alapján a Tatán és Tóvároson helyben működő asztalosok műhelyeiben készített bútorok változatos színűek voltak (kék, fehér, sárga, barna, ezüst). Gyakori, hogy egy szobán belül is egymástól élénken eltérő színű bútor látható. Előfordult egyetlen szobában egymás mellett a cseresznye pohárszék és a tölgyfa asztal.50 Az iparosok házaiban igényes ágyneműt használtak. Szalmával töltötték az ágy alját, amelyre lepedőt terítettek, és tollal töltött dunyhával takaróztak.51 Ezek is lehettek kék vagy vörös színűek.5' Nappal a vetett ágyat ágytakaróval fedték le. Lepedőként használtak szarvasbőrt is.53 Az alváskultúra tárgyai között megtalálható egy sajátos bútordarab is. Az 1809-ben mindössze háromnegyed évig házasságban élt Éder Józsefné hagyatékában szerepel egy „kihúzó gyermek nyoszola", azaz a nappal az ágy alá tolható fekhely.54 A tataiak házaiban korán megjelentek a polgáriasulást jelző bútorok közül az almárium (pohárszék), „üveg almarjom”, a „fiókos komát” vagy „kaszli” és a szekrények is, 1823-ban már szerepel a stellázsi is egy tóvárosi leltárban.55 Ezek a tároló bútorok szorították ki a falvakban még száz évvel később is gyakran használatos különböző ládákat. Gyorsan elterjedtek a kanapék és a gyári székek is. Változatos formájú asztalok voltak a lakószobákban, konyhákban. Ezek között is meglepően gyorsan megjelentek az esztergált lábú típusok. Az új lakberendezési darabok mellett rendszerint megtartották a jó állapotú, régi, használható darabokat is. A tehetős háztartásokban nem a keményfa székek, hanem a párban használt s akár öszszesen 10 darab (!) bőrös szék volt az 1810-es években az elterjedt.51’ Az életmód további meghatározó szegmense az öltözködés jellemzőinek feltárása. A mezővárosok, s így Tata és Tóváros öltözködésének elemzése, nem csak etnográfiai feladat: a tagolt társadalom felső rétege, a helyi tisztségviselők, értelmiségiek és hivatalnokok, a gyakran nem magyar nemzetiségű kereskedők és a nagy vásárkörzetet kiszolgáló, nagyszámú iparos egy része a 19. század második felében már az 48 NMIGy 1498. sz. Az órák közül felbukkannak a zsebórák is a tóvárosi Krennel György özvegyének hagyatékában. (NMIGy 4711. sz.) 49 NMIGy 1498. sz. 50 NMIGy 1346. sz. 51 Ezek színét és az ágybéli mennyiséget is pontosan rögzítette egy példaértékűen részletes inventárium, Didovits Károlyné hagyatékáról 1829-ből. A részletességét igazolja, hogy még az udvaron lévő 4 Ft értékű tehénganét is számba vették. (NMIGy 4027. sz.) 52 NMIGy 1369. sz. 53 NMIGy 1346. sz. ’4 NMIGy 1390. sz. Valószínű, hogy a tatai Harangláeurópai divat helyi megfelelőit viselte. A divatot helyi iparosok és specialisták szolgálták ki. Gyakori, hogy a felhasznált alapanyagok nem helyben készültek: ez a divat már a gyáripar anyagainak és kiegészítőinek a fogyasztója. Tata és Tóváros köznépi öltözködését az 1850 után alapvető kettősség határozta meg. A nők ruházkodása fokozatosan az európai divat felé fordult, az ingváll-pruszlik összeállítást felváltották a gyári alapanyagokból készült, blúzszerű ujjasok, amelyek már szabásukban is követték az európai divat változásait. Gyakori a tatai leltárakban a rékli, csipke, főkötő említése. Egy-egy tehetősebb mester özvegyének háztartásában négy-öt darab is volt ezekből a viseleti elemekből. Igen változatosak a színek. így például Kholler Ádám özvegye, Gebersperger Éva 1798-as hagyatékában mézszínű, lángszínű, zöldet játszó, fehér, virágos, gyöngyszínű, fekete selyem, kockás vászon ruhadarabok is szerepeltek.1 A szoknya a 19. század közepére szűkebbé és hosszabbá vált, ünnepi változatához már nem tartozott kötény. Míg a férfiak inventáriumaiban a viseleti darabok társadalmi hovatartozás szerinti értékelhetőségét a foglalkozás mellett az ingatlan vagyon nagysága és értéke segíti, s az ingó vagyonban a gazdasági szerszámok is irányadóul szolgálnak, addig a női leltárakban a ruhaneműn és bútordarabokon kívül lakástextíliát sorolnak föl. Egy adott személy ruházata rendszerint a tárgyegyüttesnek csak kis részét jelenti.18 A leltárokban felbukkanó mente a nemesi és huszárviseletből került a 18. században a mezővárosi gazdag polgárok viseletébe. Ez volt a ködmön mellett a legfontosabb téli felsőruha. Leánynak hozománya is lehetett, férfi és nő felváltva (!) viselhette. így özvegyasszony elhalt férje mentéjét tovább hordhatta. Az iparosok rétege a kereskedők polgári kultúrájához állt közelebb. Az ő háztartásaikban a leltárak szerint nem csak a modern viseleti darabok, hanem a reprezentatívabb bútorok (például kárpitozott bútorok), illetve polgárias kiegészítő tárgyak is korábban megtalálhatók. így a korszakban terjedő divatos kávézás eszközkészlete: „kávés lábatska, 2 kandli, féndzsa, czukortarto, kávé őrlő" a házatlan zsellér asszony hagyatékában csak három évtizeddel később bukkan föl.59 bat készítő ácsmester özvegye. Édesapja a hagyatéki ügyekhez egy kérvényt csatolt, amelyben felsorolta az általa hozományként adott ingóságokat, illetve a rövid házasság alatt adott értékeket. Ezek között tételesen szerepel szűkszavú egyszerűségében is szívszorító módon az alábbi tétel: „a gyerek temetésére adtam 10 f” 55 NMIGy 4711. sz. 56 NMIGy 988. sz. 57 NMIGy 1346. sz. 58 SZŰCS 1995, 57. 59 1843-ban. (NMIGy 1025. sz.) 165 I I
