Fülöp Éva Mária - László János (szerk.): Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok közleményei 17. (Tata, 2011)
Kövesdi Mónika: Egy ember áll a furcsa kertben. Zilahy György festőművész élete és művei
Kövesdi Mónika vissza tudják adni. Jelen összefoglalónk még mindig nem pótolhatja ezt az adósságot, csupán a tatai hagyatéki anyag publikálásának szándékával készült. Zilahy György Tata szülötte. Az életút és az életmű elszakadt ugyan a szülővárostól, s a hangsúly folyamatosan áthelyeződött döntően Budapestre, ám a kötődés egyértelmű, melynek nyilvánvaló jele például az is, hogy a művész özvegye a hagyatékot a tatai múzeumba szánta. Zilahy (Zilahi, eredeti nevén Zerdik) György 1929-ben látta meg a napvilágot. A háború éveinek nyomorúsága5 és a szegénység mély nyomot hagyott lelkében. Munkáscsalád gyermekeként maga is szakmát tanult, asztalos lett, a cipőgyárban dolgozott, de közben domborműveket faragott. 1949-ben kezdett el intenzíven festészettel foglalkozni. Nagy János festőművésznek, a tatai gimnázium fiatal rajztanárának szakkörében rajzolt, majd az ő biztatására érettségizett és jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára 1951-ben.6 Domanovszky Endre tanítványaként kapott diplomát 1956-ban. A Népművelési Intézet munkatársa volt, szakköröket vezetett (az Egyesült Izzó képzőművészeti szakkörét, illetve a Postás Művelődési Otthon szakkörét). Az 1953-ban alapított tokaji művésztelep7 * egyik meghatározó, vezető mestereként emlékeznek rá szeretettel tanítványai a mai napig. Tokaj zarándokhelye, menedéke volt. Szülővárosa, Tata és Tokaj között sok hasonlóság van, ez a körülmény alapozhatta meg a Tokaj iránti rajongást. Tata is bővelkedik olyan táji és városképi értékekben, motívumokban, amelyek Zilahy szimbolikus, szürrealista tájképein szerephez jutnak. A szebb napokat látott, poros kisváros képe, még élő, használatban lévő provinciális és népi barokk elemekkel, a tájképi ráma, amely ezt a képet körülveszi, a vízparti fák — ezek legfőbb kompozíciós elemévé válnak Zilahy festőművészetének — ugyanúgy jellemzik Tata és Tokaj karakterét. Ugyanúgy megvan a zsidótemető, amely a múló idő több évszázada folyamatos emlékműve itt is, ott is, ezen túl pedig az elhurcolt, elpusztított közösség jele, utalás az értelmetlen gyűlöletre, a 20. század katasztrófájának összegező szimbóluma. Tokaj segítette Zilahyt ezeknek a motívumoknak a kidolgozásában, itt erősödött meg, vált egyértelművé a motívumok karaktere, s lett nyilvánvalóvá szerepük művészetében. A motívumok 1962-től kezdve váltak összefüggő jelrendszerré. A középpontban egy állandó helyszín, egy képzeletbeli, álombéli (éjszakai) kert áll. A tiszai 5 Leventeként Németországba vitték. Az utat unokatestvérével, Horváth Ferenccel együtt — a későbbi festőművész, tervezőgrafikus — túlélték, pedig vonatjukat bombázták, a fiatal fiú egészen közelről ismerte meg a halált. (Zilahy Géza visszaemlékezései. KDMM Adattár Gy. sz. 157.) 6 A Nagy János-féle szakkörhöz lásd: KÖVESDI 1994. 7 A tokaji művésztelepet a Tenkács Tibor által korábban alapított magán művésztelep példáján fellelkesülve ártéri fák, a füzek, a boltíves kapu, az ívelt fedelű feszület, a tokaji zsidótemető bedőlt, régi sírkövei kínálták fel magukat, váltak részévé, állandó berendezési tárgyaivá Zilahy kertjének. Zilahy György 1962 előtt készült képei hagyományos, természetelvű festészeti felfogást tükröznek, jól látszik rajtuk a festői tudás, a Domanovszky-iskola hatása. Vérbeli, saját művészi világot létrehozó festővé (bár nagyon fura ezt a megfogalmazást egy tanult, akadémiát végzett festőre alkalmazni) tulajdonképpen autodidakta módon vált. A természetelvű festői világ talán a nehéz gyermekkor mélyen átélt emlékeinek, talán az édesanyja halála fölötti megrázkódtatásnak a hatása alatt egyszerre csak átalakult, és tulajdonképpen hirtelen, egy teljes egészében szimbolikus, szürrealista összefüggésekben megformált, konstruktív erővel összefogott művészi világba fordult át. 1962 és 1966 között készült el, egy lendülettel, egy gondolat mentén az a sorozat, amelyet ma az életmű csúcspontjaként (tulajdonképpen a rá jellemző, a vele azonosítható életműként) tarthatunk számon. Művészetének legközelebbi analógiáit — az intenzíven érzékelhető gondolati és érzelmi dimenziókra való tekintettel — az irodalomban találjuk meg, Radnóti Miklós, Nagy László és Pilinszky János költészetében. Pilinszky költészetének metaforái, sőt gyökerei, költészetét kiérlelő tapasztalatai közvetlen rokonai Zilahy inspirációinak, festőművészetének. A magyar festészetben pedig hasonló jelenség Vajda Lajos és Amos Imre szürrealista festészete, amelyet Zilahy bizonyára ismert. Azt is tudjuk róla, hogy a kortárs francia festészethez vonzódott, nagyon tisztelte Raoul Dufyt és Marc Chagallt.6 Mindenesetre Domanovszky Endre nem nagyon ismert volna rá tanítványára, a tatai fiúra, mondjuk úgy 5-6 évvel a főiskola után. Zilahy nem a realizmus (a szocialista realizmus vagy annak némi, még tűrhető modernizmussal átitatott változata) útján indult tovább. Annak hátat fordítva egy szimbolikus világot épített fel, egy lelki tájat, az álombéli kertet, állandó elemekkel: magányos fákkal, magányos emberekkel, kerítéssel, pislákoló fényű házzal, régi sírkövekkel. Az álombéli kertben éjszaka van. Erőteljes fekete vonalak és sötét, mély színek uralkodnak, amelyek egyértelműen az éjszaka színei, az éjszakáé, ahol a kontúrok alig válnak el egymástól, az árnyalatok alig különböznek. Ez a sötét festőiség olyannyira érzéki, hogy szinte tapintható, „selymes kis vakondokok”,9 puha, nyírott bársonyok taktilis élményét nyújtja. 1953-ban alapította a Népművelési Intézet, Fischer Ernő vezetésével. Zilahy és Xantus Gyula néhány évvel később csatlakozott. A művésztelephez lásd: BÁNSZKY 2003,36. 8 Zilahy Géza visszaemlékezései. KDMM Adattár Gy. sz. 157-9 Sebők Éva: Kamrakirály. (A vers a kisgyermek sötétségtől való félelmét jeleníti meg, a kiragadott költői kép is erre utal.) 254
