Fülöp Éva Mária - László János (szerk.): Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok közleményei 16. (Tata, 2011)
Horváth István: A népi építészet átalakulása a 20. század második felében. Egy dunántúli példa
Horváts István dáktól”. Ez a reakció annak fényében válik érthetővé, ha tekintetbe vesszük, hogy az újgazdák többsége korábban sem volt része a falu mindennapi életének, nem képezték a helyi társadalom szerves részét. Egy részük a falu határában, az Esterházy-uradalom cselédjeként élt korábban, más részük ,jöttment” volt, akiknek a földosztás idején nem jutott föld lakóhelyükön, s így kerültek családjukkal együtt Kocsra.15 A következő évtizedben azonban az egymást követő kollektivizálási hullámok és az ennek nyomán bekövetkező nagyarányú életmódbeli változások éreztették hatásukat a falu hagyományos építészetében is, ezzel megindult az ország más falvaihoz hasonlóan az ún. kockaházak/dobozházak nagyarányú terjedése. Kocs tradicionális építkezési szokásainak nagyarányú átalakulása több lépcsőben ment végbe. A fent ismertetett újtelepi házak tervezői és építtetői még valamelyest alkalmazkodtak a magyar népi építészet hagyományaihoz, még akkor is, ha a helyi sajátosságokat jórészt figyelmen kívül hagyták. Ennek az építészeti stílusnak azonban az 50-es években már nem volt folytatása, a modernizálás, és egyeseknél a múlttól való elszakadás igénye kijelölte az utat a kockaházak irányába. A változás első lépcsőjeként sok házon a mélyen ülő, kisméretű ablakokat cserélték nagyobbakra, jelentősen megváltoztatva elsősorban az épületek utcaképi megjelenését, ugyanis számos esetben a ház többi részén megtartották a régi ablakokat. Amennyiben a ház bővítése is szükségessé vált, az átalakulás következő lépcsőjeként az épület utcai frontjának teljes átépítésére került sor. A telek mérete, formája és a melléképületek hosszanti elhelyezkedése behatárolták a bővítési lehetőségeket, ezért leggyakrabban a ház első két helyiségéhez, a szobához és a konyhához kapcsoltak újabbakat, az épület megmaradt részén megtartva a nyeregtetőt. Ezáltal két utcai szobát nyertek és egy kisebb előszobát, amely fölé már sátortetőt emeltek, legtöbbször palafedéssel.16 Említést érdemel, hogy néhány helyen, ahol megfelelőek voltak az adottságok, a bővítést az eredeti helyiségsorolásnak megfelelően a ház hosszában oldották meg egy nagyobb konyha és/vagy fürdőszoba építésével. De ez a megoldás kivételszámba ment. Az utcafronti bővítés gazdahelyeken egy további következménnyel járt: számos udvarban a lakóépülettel szemben korábban nyári konyhát építettek, a bővítés után azonban ezek már akadályozták a bejárást, ezért lebontották őket, vagy - ha szükség volt rá - a 15 A kiosztható föld szűkössége miatt az Alföldről, azon belül leginkább a Tiszántúlról telepedtek sokan a Dunántúlra. Kocson is ők, illetve néhány erdélyi menekült család gyarapította az újgazdák számát. A helyi cselédség mellett ők is javarészt katolikusok voltak, ez tovább fokozta különállásukat a református őslakossággal szemben. 16 A 20. század elsőfelében a kisvárosokban igen elterjedt, zártsorúság irányába mutató, L-alakú, de nyeregtetőlakóház végéhez toldottak egy ilyen funkciójú helyiséget. A bővítéssel nyert épületeknek azonban csak egy részét használták, leginkább a hátsó helyiségek szolgáltak a mindennapi élet színtereként, az utcafronti sátortetős épületrészt reprezentatív célokra használták, lényegében átvéve a korábbi tisztaszoba funkcióját. Az átalakulás leggyakoribb és legszembetűnőbb formáját természetesen a teljesen új lakóházak építése jelentette. Ezek a házak egységesen négyzetes alaprajzúak voltak, kezdetben két szobát, egy konyhát, kamrát és fürdőszobát foglaltak magukba, sőt az 1960-as évek elejéig nem is épültek más típusú kockaházak.1' A sátortető mellett népszerű volt a manzárdtető alkalmazása, de ezt a helyi hatóságok jóval ritkábban engedélyezték, hol faluképi szempontokra, hol a hozzá szükséges építőanyag hiányára hivatkozva.18 Ez az épülettípus vált uralkodóvá a 60-as, 70-es években, majd átadta helyét az emeletes családi házaknak, illetve a földszintes, nyeregtetős, változatosabb kialakítású lakóépületeknek. A korszak folyamán folyamatosan csökkent a sár- vagy vályogfalazatú épületek aránya, általánossá vált a betonalapra helyezett égetett tégla használata, egyúttal az új lakóházak mindegyikébe került már villany és vezetékes víz. A felújítás, átépítés vagy éppen új ház építése egyaránt végig jellemző volt a korszakban, de a hangsúly egyre inkább a teljesen új építésű lakóházak irányába tolódott el. A meglévő ház állapota természetesen befolyásolta, hogy a benne élő család felújította azt, vagy újat épített helyette, de alapvetően a család korösszetételétől, anyagi helyzetétől és gazdasági terveitől függött, hogy melyik megoldást választotta. Az idősebb generáció már csak a meglévő ház részleges felújítására vállalkozott, esetleg a nyílászárókat cserélték ki, új ház építésére legtöbbször csak a középkorúak és a fiatalok vállalkoztak. A fiatalabb generációhoz tartozó családok a 60-as évek második feléig szinte kizárólag önerőből valósították meg az új házak építését, ekkortól azonban már egyre többen jutottak hozzá OTP-hitelhez, amely olyanok számára is lehetővé tette a saját családi házhoz jutást, akiknek erre egyébként saját erejükből nem futotta volna. A Kádár-korszak településpolitikája azonban éppen a hitelek kapcsán éreztette hatását Kocson is: „Mind több építkezni szándékozó állampolgár Tatára adja be lakásigényét. Nemcsak a város szívó hatása érvényesül, hanem szerepet játszik az is, hogy vei ellátott bővítési mód nem terjedt el Kocson, pedig a 20-as, 30-as éveken néhány ilyen típusú ház is épült a faluban, elsősorban a főutcán. E házakat főleg a helyi kereskedők és nagygazdák építtették. 17 KEMÖLXXIII/737, 6. 18 Például: „Manzárdtető építése tilos, mivel a tetőszerkezethez szükséges építőanyag nincs forgalomban.” (KEMÖL XXIII/737,1976. december 17.) löd
