Fülöp Éva Mária – László János szerk.: Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 15. (Tata, 2009)
Fatuska János: Tata újranépesítése 16O8-ban
TATA ÚJRANÉPESÍTÉSE I6O8-BAN rendje. így a felsoroltak közül 1608-ban 3, 1609-ben 6, 1610-ben 12, 1611-ben 14, 1612-ben 6, végül 1613ban és/vagy 1614-ben 30 család érkezett Tatára. A telepítés ezek szerint meglehetősen nehezen indult, de feltételezhető az is, hogy a várható súlyos adóterhek miatt egyes családok a szabad évek lejárta után elhagyták a várost. A lakosok 1614-ben is annyira el voltak keseredve a várkapitányok zaklatásai miatt, hogy továbbköltözéssel fenyegetőztek. 5 4 Az összeírt személyek neve mellet többször szerepe a „szegény" vagy a „semmije sincs" megjegyzés. .Jellemző, hogy ezek döntő többsége a legrégebbi betelepülők közt található, míg a legújabban érkezettek esetenként igen jelentős állatállománnyal rendelkeznek, melyből a folyamatos gazdálkodás akadályozott és bizonytalan voltára következtethetünk. A már öt éve itt lakó Kun János szabónak nincs háza, Kouach Máténál lakik. A négy éve érkezett Zöke Lászlónak csak valami „pinceféléje" van". Egyes esetekben megtudhatjuk az elszegényedés okát is. így Palffy Tamás és Giarmathy Mihály a török portyázókat okolja elszegényedéséért. Az új lakosok származási helyéről semmit sem tudunk, csupán egyiküknél, Boros Tamásnál szerepel, hogy Martonvásárról jött." A szomszédos gesztesi uradalom falujának, Kocsnak református egyháza a község benépesülésével egy időben jött létre. Az anyakönyvi bejegyzések szerint az új lakosok többsége a „déli vidékekről"az Alföldről és a Kiskunságból érkezett. Ezt a község református őslakosságának máig megőrzött ő-ző nyelvjárása is alátámasztja. 5" Vidékünkön ez több helyen így történt. Pálffy Miklós esztergomi főkapitány még 1689-ben 37 délmagyarországi szerb falu lakosaival kötött szerződést arról, hogy a lakosokat főkapitánysága területére hozza. A tizenöt éves háború idején Tolnáig bejárta a hódoltságot, és a jobbágyokat átköltözésre szólította föl. Esztergom visszavétele után az óbudaiakat hozta át. 5 7 A feljegyzések szerint Tata új lakosainak többsége is hódoltsági területről érkezett, alföldi, Tisza-vidéki református volt. ' 8 Jogállásukat tekintve az összeírtak közül ketten szabadosok, azaz személyükben szabadok és a földesúri szolgáltatásoktól mentesek voltak. Szabados természetesen a telepítő Csáthy (a különböző iratokban Chattel, Chati, Chathy) Gergely, aki egyben a közösség messze legtehetősebb tagja. Neve mellett szerepel még, hogy ő „volt és lesz" a katonaság képviselője a város felé. Ez az összekötő funkció alapvető fontossággal bírt a városban. Mint fentebb említettem, vidékünkön a 16. században mind az állami, mind a földesúri adókat a végvárak katonái hajtották be saját szükségleteik részbeni fedezésére. A 17. század « BÍRÓ 1979, 210. 5 5 1581-ben a töröknek hódolt Martonvásáron még 22 adófizető háztatás volt. A tizenöt éves háború idején Fejér megye lakosságának egy része elpusztult, más részük viszonylag nyugalmasabb vidékre költözött. viszonylag konszolidáltabb időszakában, a 15 éves háború után a vármegye és a földesúr is érvényesíteni tudta adóztatási jogát. Tata esetében, lévén királyi vár, s maga az uradalom kamarai birtok, továbbra is a korábbi gyakorlat maradt érvényben, mely rávilágít Csáthy tisztségének jelentőségére. Szabados volt még, tisztségénél fogva is a bíró, Feyer Imre. 0 a legújabb telepesek közül került ki, megválasztását minden bizonnyal az motiválta, hogy a leggazdagabb személyek közé tartozott. A mezőváros albírája, „bíró a bíró távollétében" Demeter Jakab volt. Jogi állapotra utaló megjegyzés négy családfő neve mellett szerepel, ők zsellérek. Nehezen magyarázható, hogy miért pont ezeknél a személyeknél található ez a megjegyzés, hiszen Szecheynek mégiscsak volt 3 lova és 3 tehene, Zabé Andrásnak is 1 tehene, míg az urbáriumban szereplők egész sorának az elsőnél kisebb állatállománya volt, többen semmiféle jószággal nem rendelkeztek. Az urbárium nem tér ki a művelt szántók nagyságára, ez - a később részletezendő - szabad földhasználat következtében nem is igen volt pontosan meghatározható. A 71 családnak közel fele (32) nem rendelkezett ökörrel, így jelentősebb szántóföldi művelést náluk sem feltételezhetünk, ami a jobbágyzsellér megkülönböztetés alapjául szolgálhatott volna. Bizonytalan feltételezésként csak arra tudunk gondolni, hogy Szechey Mihály és Zabo Andrást származási helyén zsellérként élhetett, s ezt a megjelölést őrizték még az urbárium készültének idején, Tatára költözése után három évvel is. A helyzetet jól jellemzi, hogy az urbárium az összeírás után tett megjegyzései között megállapítja, hogy a telkes jobbágyok és a zsellérek között világos megkülönböztetés nincs, a török vagyoni állapotuk szerint adóztatja őket. Az urbárium összesítése mindenesetre 69 jobbágyot ad meg, mivel ennyi belsőtelek volt a városban. A további két családfőt, a Tassij György portáján, saját házában lakó Zabo Albertet és a Kuach Máté házában lakó Kun Jánost helyzetük alapján házas, illetve házatlan zselléreknek tekinthetjük. Hét személy neve mellett áll, hogy „szegény" vagy „nincstelen" Hármójuk valóban semmiféle jószággal nem rendelkezik, de a szintén így jellemzett Zöke Lászlónak 3 tehene és 7 disznaja van, az ő esetében ezt a megjegyzést bizonyára lakóépületének állapota indokolta. Szentkereszthy nyomorúságosnak írja a város házait. Lehet, hogy a Pozsonyhoz „szokott" kamarai titkár ezt így látta, a helyzet azonban mégsem lehetett ilyen rossz, hiszen a tataiak rendszeresen fogadtak be vendégeket is házaikba. A török követek útja Budáról Bicskén, Tatán és Győrön vagy Komáromon át vezetett Bécsbe. E főállomási helyeken a polgárok Martonvásár még az 1685-ös összeírás szerint is lakatlan volt. (NAGYi960, 79., 80., 84.) 5 6 FÉL 1941, 32. 5 7 FATUSKA 1974,54-55. & MOHL 1909,52. 55
