Fülöp Éva Mária – László János szerk.: Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 15. (Tata, 2009)

Mácza Mihály — Számadó Emese: Komárom 1919. évi eseményei

MÁCZA MIHÁLY - SZÁMADÓ EMESE A két másik testvért is külön cellába zárták, őket is megverték. Majd amikor Kosár József visszanyerte eszméletét, őt is kihallgatták, hiába mondta, hogy ő nem a Kállay, és mutatta a vörös szakszervezeti tagsági könyvét. Erre újból feldühödtek, mert a kommunisták nagy ellenségeik voltak. Szibériában a Kolcsakfehérorosz tábornok vezetésével harcoltak a Vörös Hadsereg ellen, ahol nagyon sok magyar hadifogoly is harcolt ellenük, és ezért is haragudtak a magyarokra. A harcok és a vérengzések után sikerült Varga Sándor református lelkésznek leigazolni a temetőkertészt, az egyház alkalmazottját és két testvérét, úgyhogy szabadon engedték őket. így maradt életben a három Kosár testvér. (Kosár József ácssegéd, az Egyetértés Munkásdalárda alapító és működő tagja, a dalárda zászlóvivője volt. Nekem személyes jó ismerősöm, barátom volt két fivére is, és édesanyjukat is jól ismerve beszélték ezt el nekem). Másnap, május másodikán már szabad volt a kijárás. Jöttek a hírek, hogy mi történt a szigeten, mennyi embert, közöttük komáromit is legyilkoltak. Siettek az emberek a szigetbe a rokonaikat, hozzátartozóikat, ismerőseiket keresni. Nekem jutott a szomorú feladat — 14 éves voltam —, hogy bátyámat és unokabátyámat keressem. Mindkettő az első világháborúból hazajött, de a csehszlovák légió bevonulása előtt átment Dél-Komáromba. Velem jött Farkas Béla barátom, iskolatársam, aki két unokabátyját kereste, Dvornicsek Lajos hentest és Dvornicsek Dénes sofőr-lakatost. Megrendítő látványfogadott a kishíd előtt: már stráfkocsin hozták a legyilkoltakat, kinek a feje, kinek a lába lógott ki a ponyva alól, és folyt a vér a kőre az utcán, ahogy szállították a holttesteket a római katolikus temetőbe. A szigetlejárónál volt a Fried fa- és szénkereskedő irodája, ahol a lépcsőn halva feküdtek azok, akik a Kis-Duna hidat védték. A középúton az említett Mayer-ház előtt egy kis trágyadomb volt, azon feküdtek össze-vissza vagy 15-en, oda lettek húzva az udvarról. Borzasztó látvány volt a puskatussal összezúzott koponya, a szuronnyal összeszurkált gyomor, szinte felismerhetetlenek voltak. A legtöbbnek a felső ruháját is lehúzták, a cipőt, bakancsot mind lehúzták róluk. A Kis-Duna parttal párhuzamosan a kis úton a Tárnok lisztkereskedő házától nem messze találtunk rá Dvornicsek Lajosra, össze volt a vékony orosz szuronnyal szurkálva, a torka átszúrva. S mivel felismertük, s református vallású volt, ő a református temetőben egyházi szertartással lett eltemetve. Hónapokkal később öccse beszélte, hogy ketten, a két testvér egy gépfegyver mellett volt. Nándor bátyja a háborúban géppuskás volt, és a hídlejáratot védte. Fogytán volt a lőszer, öccsét küldte lőszerért a hídon át, mire a kapott lőszerrel visszaindult volna, a légionisták a hídfőt lezárták, és a bajtársai már nem engedték, hogy a hídra menjen, hiába sírt, könyörgött a bátyját már nem tudta volna megmenteni, ő is elpusztult volna. Láttam olyan halottat, vörös nadrágos huszár lehetett, aki kézzel fojtotta meg a légionistát, akinek a rohamkése még bent volt a huszár gyomrában. Úgy voltak összefonódva, alig lehetett az ujjait a nyakáról lefejteni. Egyik borzalmas látvány a másik után. Közben a kocsik hordták a hullákat a katolikus temetőbe, és hátul a földre fektették sorban őket. Megrendítő sikoltozások közben keresték és találták meg a hozzátartozókat, ami nein volt könnyű, mert minden fej össze és szét volt verve és roncsolva. Hiába kerestem a bátyámat újra és újra a sorokban, nem tudtam felismerni egyikben sem, odahaza az édesanyám jajveszékelésére, aki nem tudott kimenni a temetőbe, újra és újra kimentem a temetőbe, mert a család azt gondolta, nem akarjuk megmondani, bátyám is a halottak között van. Hóriapokkal a Magyar Tanácsköztársaság összeomlása után, amikor a hídon át lehetett menni igazolvánnyal, az elsők között voltam, aki átment. A bátyámat felkerestem Tatán, akkor már lábadozó volt, kórházban feküdt, és mesélte ő is, de különösen a barátai, hogy hogyan mentették meg az életét. Mint komáromi fiú az elsők között jött át a hídon, és mikor a Kis-Duna hídon rohammal lerohantak a Duna partra, a töltés felől kapott két gépfegyver sorozatot a lábába, összeesett, az volt a szerencséje, hogy a barátaival együtt voltak, akik azonnal a Kis-Duna hídon keresztül rohantak vele, és lehúzták a hidlejárat melletti és onnan tovább a hajógyár melletti árokba a Nagy-Duna híd mellett - ide nem tudtak lőni, ez holt tér volt -, majd a Nagy-Duna hídra felhúzták, és itt már jöttek a szanitécek a hordággyal, akkor adta ki a kezéből a fegyvert, mert tudta, hogy ha élve elfogják, agyonverik, elpusztította volna magát, mondta ő és a barátai is. A (katolikus) temetőben ástak egy hosszú sírt, aminek az egyik végén lejárat volt, itt vitték a gödörbe kezét-lábát fogva a holttesteket. Koporsó nélkül fektették a gödörbe sorban, majd három-négy lefektetése után a másik sort kezdték rakni, tehát két sorban feküdtek, egyik sorban alul, másik sorban felül, a második sor fordítva fekszik az alsón. Majd három-négy holttest után mésszel leöntötték, és újra hordták a holttesteket, megint mésszel és azután földdel temették be. Semmilyen egyházi szertartást, sem búcsúbeszédet, sem éneket nem engedélyeztek, csak a rengeteg ember sírása kísérte őket a földbe. Ott voltak a hivatalos emberek: Mezey János tisztiorvos, Birringer Mór rendőrorvos, jegyzőkönyvvezetők, és amint a holttesteket a sírba tették, jegyezték: első számú hulla, kb. ennyi és ennyi idős, hajzat, fogak, ha ugyan megvolt a ruhája - nagyon kevésnek - esetleg a fehérneműn monogram. Körülbelül a 15. holttestnél Mezey doktor nem bírta, rosszul lett és eltávozott, csak a Birringer doktor diktálta a jegyzőkönyvet. Lőtt seb okozta halál alig 134