Fülöp Éva – Kisné Cseh Julianna szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 11. (Tata, 2004)

P. Tóth Enikő: Szén–kor–kép. A Kép–Szín–Tér Fotóművészeti Műhely tárlata a Tatabányai Múzeumban

Nem akartam egyetlen művet sem kiemelni, most mégis megteszem, mégpedig a felvetett kérdéskör miatt. Jelképes értékűnek érzem az itt látható, „Bányászmandala" című képeket, melyek egyszerre játékosak, sokértelműek és céltudatosak. Alkotójuk tudatosan — az eredeti kontextusból kiemelve — az egyetemes művészettörténet közismert elemeivel vegyíti a bányászélethez fűződő motívumokat, az ábrákon mantraként jelenít meg ismert jelmondatokat, s ezzel az új összefüggésrendszerbe helyezéssel új távlatokat nyit az értelmezés számára. Nyilvánvalóan egy játékról, bizonyos dolgok egymásra vetítéséről, egymás mellé helyezéséről, fragmentumok összekeveréséről van szó. De emellett nem szabad elfelejtenünk, hogy a mandala hagyományosan az az eszköz, melyet a művész ad az ember kezébe, mely eszköz segítségével tájékozódhat a világban, elindulhat az egység felé, követve a teremtés folyamatát. A mandala az a kép, melyben az ember kiigazodhat — magyar neve gyűrű, kör, mely magában hordozza a négyességet illetve a négy többszöröseit, különböző formákban. Magában hordozza az egymásból fakadó és az egymással ellentétes dolgok egységét. A világ irányait, szerkezetét teremtik meg a középpont terjeszkedő sugarai. Végtelen számú forma, szín, lény jöhet létre e középpontból, melyeknek rendszerét teljességében nem is fogalmazhatjuk meg; ha a művész műveivel felidézi ezt a struktúrát, vagy motívumaiban egy-egy sugarát, önmaga és a szemlélő is elindulhat ebben a folyamatban. Kiindulási pontként jelenhet meg egy-egy megfelelően képpé fogalmazott motívum, amely bármi lehet — s itt utalnék a kiállított képek korábban említett motívum- és megfogalmazásbeli sokféleségére. Tehát nem csak a jelenség megmutatásáról van szó, hanem arról is, hogy a konkrét képi világ akár gondolatainkban, akár ténylegesen kiterjesztődik a racionalitás határain túlra; nem a leltározó, hanem a látó szem lép működésbe. Nagyon fontosnak tartom, hogy az itt kiállító alkotók be tudják mutatni, megörökítik a bánya, a gyár életét, elmúlását — szem előtt tartva ezek társadalomtörténeti, ipartörténeti, helytörténeti, építészettörténeti jelentőségét —, valamint hogy ezekből a jelenségekből táplálkozva a fent említett folyamatot néha képesek - akár tudatosan, akár ösztönösen — elindítani. Úgy gondolom, ez is egy fontos módja a megörökítésnek. Ez itt egyszerre megőrzése és újrateremtése a bányához kapcsolódó dolgoknak, gondolatoknak — valami más jön létre, mégis ugyanaz marad a kiindulási pont miatt, ugyanúgy, ahogy szüntelenül megújul a világ. A történetiség szempontjából egy város életének egy szakasza, egy történet lezárult, az élet szempontjából valami változik. Ez a kiállítás nem akar nosztalgikus lenni, távol áll tőle a legenda, nem szemlélődő kalandozásra buzdít; szinte mindegyik képet egyfajta szigorúság, egyszerűség, józanság jellemez — lényegük a látás és a láttatás. 273