Fülöp Éva – Kisné Cseh Julianna szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Tata, 2002)

Kaposi Zoltán: Kossuth és a magyar gazdaság

és a dohány már komoly piaccal rendelkezett az egyre tekintélyesebb létszámú magyarországi városokban. Komoly kereskedelmi központok jöttek létre a dunántúli területeken: Kanizsa, Győr stb. fejlődése a reformkorban futott fel igazán. A piacosodás azonban az ország keleti-északkeleti térségeiben, avagy a Bécs által kormányzott messzi Erdélyben alig okozott valami változást. A birtokszerkezet töredezettsége, a nagy távolságok, a magas szállítási költség miatt szinte elérhetetlenné váltak a piacok a gazdálkodók és kereskedők számára, így a keleti, északkeleti területek gazdasága egyre inkább egy zártabb jellegű, a kiváltságokba belekapaszkodó réteg által befolyásolt gazdaság maradt. De nemcsak ebben mutatkoztak meg a gazdálkodást illetően archaikus vonások. A paraszti társadalom elöntő többsége még mindig nyomásos gazdálkodást folytatott, s az így - esetlegesen — kieső szántóföldi bevételt a vele párhuzamosan végzett szőlő- és bortermelésből, avagy az állattartás eredményességéből kompenzálhatta. A jobbágyizselléri tömegeket terhelő magas adók - amelyek elvihettek a bevétel 40%-át is szinte eleve kizárták a paraszti jövedelemfelhalmozás lehetőségét, s nem segítette elő a változásokat a tradicionális szokásjog, a megmerevedett, empirikus tapasztalatokon nyugvó gazdálkodási ismeretanyag sem. A paraszti gazdaság rugalmatlan rendszerű volt, ahol az évi potenciális munkaidőnek 40-50%-át használhatták csak ki. Növelte az országon belüli gazdálkodási különbségeket az ország soknemzetiségi jellege, az eltérő kultúrák sokszor kibékíthetetlen egymásmellettisége is. „Az az ország tehát, mely az újkori Európában fekszik s ipar és kereskedelem híjával van, szegény és gyenge; ellenben hacsak némileg is virágzik az ipar és kereskedelem hatása folytán, sokat nyom Európa politikai rendszerében". Berzeviczy Gergelynek, az első magyar közgazdasági gondolkodónak az 1798-ban írt sorai jól jellemzik a vizsgált korszaknak azt az alapvető problémáját, miszerint a Habsburgbirodalom rendszerébe ágyazódott magyar gazdaságnak óriási szüksége volt a külső piacok kihasználására, hiszen a külső kereslet kielégítésével igen tekintélyes jövedelem és egyéb, nálunk nem előállított ipari termékek kerülhettek Magyarországra; ugyanakkor a kivitel lehetőségét a hazai infrastrukturális és termelési elmaradottság, az alacsony produktivitás kemény korlátok között tartotta. A külkereskedelmi forgalom erősítése, a volumen állandó növelése nemcsak birodalmi, hanem magyar érdek is volt, s erre a lassan meginduló osztrák urbanizációs fejlődés, illetve a szinte állandónak tekinthető államilag generált hadikereslet biztosította a lehetőséget. Ám a külkereskedelem csak a jéghegy csúcsa volt: a magyarországi gazdaság és társadalom modernizációja elsődlegesen a belső kereslet növekedésétől, a jövedelmek emelkedésétől, az életszínvonal emelkedésétől, s nem utolsósorban a társadalmi közgondolkodás átalakulásától függött. Magyarország olyan tradicionális agrárország volt ebben a korszakban, ahol a népesség 85-90%-a még mindig a mezőgazdaságból élt, alapvetően falusi lakos volt, s igen nagy volt a társadalmi szegénység. Az urbanizációs fejlődés nagyon lassan haladt előre, városaink nagy része inkább falusias jellegű település, semmint a nyugat-európai városokra jeliéi