Fülöp Éva – Kisné Cseh Julianna szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Tata, 2002)

Fülöp Éva: Az egyházi birtok Magyarországon

tvk. 6. c). A királyi birtokok (comitatus) mellett, az egyházi (püspökségek) birtokok elidegeníthetetlenségét erősítette meg (II. tvk. 2. c). Birtokával azonban a javadalmas nem rendelkezhetett sajátjaként. A Szent László-kori zsinatok szerint, a püspökök egyházmegyei kormányzatuk alatt szerzett birtokaiknak is csak negyedéről rendelkezhettek, a fennmaradó rész az egyházé lett. (Az 1298:22. c. szerint az ilyen jellegű birtok fele maradt egyházi tulajdonban.) A hűtlenné vált nagyjavadalmasokat is legfeljebb javadalmától foszthatta meg a király, de a birtok az egyházé maradt. Az egyházszervezés legkorábbi időszakától kezdve adómentesek voltak az egyházi személyek, s az egyház jobbágyainak sem kellett viselniük a közterheket. így az egyházi birtok Magyarországon is kiváltságos helyzetet élvezett már a korai feudalizmus időszakában: mentes volt az adószedéstől és az idegen bíráskodástól. Tulajdonképpen - a királyt illető jog átengedésével - a királyi birtok immunitását terjesztették ki a nem királyi adományból származó birtokokra is. A főkegyúri jog szabályozott keretbe foglalása a 15. század elejére tehető. Zsigmond 1404-től az alapító, adományozó joga (iusfundatoris) helyett a királyi kegyúri jogot /ius dominii/ hangsúlyozta. A királyt illette a javadalmak betöltése, az egyházszervezési jogkör, az egyháznak adományozott javak kezelése és igazgatása feletti felügyeleti jog. Az ebben foglalt, s a 16. századtól is csak a katolikus egyházra vonatkozó jogosítványokat kiterjesztve volt lehetséges 1526 után a Habsburg-uralkodók számára a főpapi javadalmak, s főként az azokból származó jövedelmek világi kézre adásának gyakorlatát folytatni. Az egyes főpapi stallumok be nem töltése (sedes vacantia) esetén pedig a királyi kincstár élvezte a javadalom haszonvételeit. Az országgyűlések ismételten - és eredménytelenül - kérték az egyháztól elidegenített javak visszaadását, hiszen azt már az 1486:11. te. is tiltotta. A velencei követek 16. század végi jelentései alapján, már szokásjoggá szilárdult az a gyakorlat, hogy a magyar püspökök csak jövedelmük harmadát élvezték, a többit a török elleni védelem céljaira fordították. A hódoltság és a protestantizmus azonban különösen a birtokos szerzetesrendek javait érintette. Több monostor földje került világi papok, illetve adománybirtok vagy bérlet formájában külföldi apátságok fennhatósága alá. Ez utóbbi különösen 1688 után, a Neoacquistica Commissio működésével összefüggésben volt jellemző, sok magyar monostor birtokaiért ugyanis idegen apátságok fizették meg a fegyverváltságot. A birtokjogot az egyházi birtokosoknak is igazolniuk kellett, de a püspökségek fegyverváltságot nem fizettek, birtokaikat „új adományozás" formájában kaphatták meg. A protestantizmus terjedését illetően, szükséges emlékeztetni az 1555. évi augsburgi vallásbéke azon pontjára, mely szerint püspök áttérése esetén az illető püspökség birtoka nem került volna új, választott egyháza tulajdonába. A főkegyúri jog gyakorlásának keretében 1702-ben, az úgynevezett Kollonics-konvenció kidolgozásával szabályozták a főpapok végrendelkezési jogát szerzett ingatlanjaik és ingóságaik felett. Ezek egyharmadáról rendelkezhettek csak szabadon, egyharmada a királyi kincstáré (fiskus) lett, egyharmadát a templomok, plébániák és a papnevelés céljaira voltak kötelesek hagyni. E szabályozás 265