Fülöp Éva – Kisné Cseh Julianna szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 8. (Tata, 2001)
Kemecsi Lajos: Tatai csapók és posztósok hagyatéki leltárai
gyakoribb (13), míg a „posztós" már ritkább (7). Az elnevezések időbeli megoszlása nem ad magyarázatot a különbségre. 51 A 18. századból és későbbről is párhuzamosan ismeretes a két mesterségnév használata. A posztós szó szláv eredetű, bizonytalan átvétellel került a magyar nyelvbe. 1451-ből ismeretes Pozthos alakú személynévként. A csapó viszont finnugor eredetű szó, amelyet már 1213-ban feljegyeztek személynévként. 52 A csapás szó eredeti jelentése: fonás előtti gyapjútisztítás. 53 Az elnevezések változása a textilgyártás történetének kutatásakor több kérdést is felvet. Mint erre Endrei Walter is rámutatott kitűnő monográfiájában, az elnevezések változása mellett kimutatható időben és térben a tartalom módosulása is. így például a tatai csapók által előállított szúr jelentése is korábban szövet volt, s csak a 19. században alakult át ruhadarab megnevezésére. 54 A nem nyírt és sajtolt, egyszerűbb, durvább minőségű textília, mint a „szűrposztó" valójában nem tekinthető posztónak, a jellemzőit tekintve. 55 Az ilyen egyszerűbb, durvább anyagot előállító kézműves a csapó. A magyar szűr szónak a jelentése a középkor századaiban szürkeposztó volt. A „csapószűr" kifejezéssel a csapással finomított gyapjú nyersanyagból készült ruhadarabot jelölték a középkorban. A csapó szó lassan a szűrposztó megszövőjét is jelentette, míg a 19. századra már a szűrszabó megjelölésére is szolgált. 56 A komoly vízigényú mesterség űzői elsősorban a tóvárosi lakosok közül kerültek ki, de a kevesebb forrással rendelkező Tatán egyaránt működött posztós és csapómester is. Viszolajszky idézett cikksorozatában a „nevezetesebb czéhek" felsorolását a posztósok céhével kezdi. 57 Ismertetése szerint az egykori jelentős mesterség működéséről semmilyen írásos forrásra nem bukkant. Csupán a 19- század első felére visszaemlékező adatközlőkre támaszkodhatott, mikor a posztósok múltjáról gyűjtött adatokat. Ő már teljesen egyértelműen két külön mesterségként tárgyalja a posztósokat és a felsorolásban utánuk részletes forrásközléssel szereplő csapókat. A posztóscéh virágkorára utaló visszaemlékezések közül lejegyzettek szerint: „Eczéheknek még élő tagjai azt állítják, hogy ezen iparág oly jövedelmező volt, miszerint megtörtént, hogy az egyes vásárok alkalmával bevett ezüstpénzt nem olvasták, hanem itceszámra, vagy fontra mérték"?* Ez a népmesékből ismerős motívum is jelzi az egykori tatai iparág meghatározó jelentőségét. A hanyatlás egyik magyarázataként Viszolajszky a kézműves mestereket tönkretevő gyári konkurenciára utal. A posztós céhnek sem ládáját, sem articulusát, sem pecsétnyomóját nem ismerte a cikksorozat írója. A csapók céhéről viszont részletesen 51 Vö. BARTHA 1939, 15. 52 TESZ 53 LUKÁCS 1982, 31. 54 ENDREI 1989, 955 ENDREI 1989, 233. 56 A magyar és európai középkori szürkeruhákról Gáborján Alice lit kitűnő összefoglalást, ahol az alapanyag és a szabás alapján is csoportosításokat végzett: GÁBORJÁN 1985. 57 VISZOLAJSZKY 1888, 1. 58 VISZOLAJSZKY 1888, IX. 30. sz. 1. 188
