Fülöp Éva – Kisné Cseh Julianna szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 8. (Tata, 2001)

Vékonyné Vadász Éva: Az észak-dunántúli mészbetétes kerámia Esztergomi alcsoportjának települése Dunaalmás–Foktorokban

Véleményem szerint a település minden feltárt objektuma, a feltételezett szerkezettel együtt a legoptimálisabban szolgálja a kutatás által eddig csak feltételezett életmódot - s ebben rejlik erre egyúttal a legfőbb bizonyító ereje. A legelőváltó, legeltető állattartás nagy szervezettséget és rendet igényelt az ezt az életmódot élő emberektől. A rend és a szervezettség által igényelt közös együttműködésnek pedig nem csak egy közösségen belül kellett igen jól működni, hanem kifelé, a szomszédok felé is. A természet által megszabott legelőváltásoknak bizonyára megvolt egy adott területen a meghatározott rendje, melyet használóinak be kellett tartania, mégpedig a természeti környezet teljes ismeretének birtokában. Épp ennek következtében a dunaalmási telep használatát periodikus formában, többszöri távozással és visszatéréssel tartom elképzelhetőnek. így feltételezhető, hogy a település periódusos használata több, egymást jól ismerő, esetleg rokonsági fokon kapcsolatban is álló közösség közt oszlott meg. Tehát az általam megállapított két periódus nem kétszeri használatot jelez, hanem azt, hogy az építményt egy visszatérés alkalmával alaposan fel kellett újítani. A település e periodikus használata - mellyel esetleg együtt járhatott az, hogy elhagyás után építményeit nem feltétlenül ugyan az a közösség vette igénybe - feltételezte ti, hogy a lakóhely összes „objektumát" állandóan rendben és jó állagban kellett tartani, s egyúttal azt is, hogy távozáskor az egész területet rendben kellett hagyni. Ehhez még az is elképzelhető, hogy nagy kiterjedésű, nehéz, általánosan igényelt tárgyakat nem vittek magukkal - vagy a közösség a következő visszatérésre tartalékolt tartós „anyagot" elrejtetten és biztonságosan tárolva a helyszínen hagyott (vö.: B/ 1 b gödör). Ezek a feltételezések részemről azonban csak a mai praktikusság által vezérelt elképzelések kategóriájába tartoznak, s régészeti eszközökkel és módszerekkel nem bizonyíthatók. Az ÉK-Dunántúlon élő mészbetétes kerámiás népesség általam előbb felvázolt életmódja kétségtelenül kevés lehetőséget adhatott különböző kereskedelmi és területvédő „koncepciók" megvalósítására. Néhány - főleg a késői klasszikus időszakra keltezhető - magaslati vagy erődített település azonban azt bizonyítja, hogy szükség esetén a terület védésének igénye felmerült, s azok egy része meg is valósult. A mozgékony életmód és a korábban aktív, jól működő kapcsolatok következtében azonban nem véletlen, hogy egyes, az első halomsíros támadások elől menekülő magyarádi közösségek szinte akadálytalanul nyomultak be az általuk feltehetően jól ismert dunántúli területekre. Itt aztán elvegyültek a helyben maradt kisebb mészbetétes kerámiás csoportok közt (előbb-utóbb az irányítást a kezükbe ragadva) - vagy pánikot keltve együtt menekültek dél felé (Szeremle csoport). A megújuló, sorozatos halomsíros támadások területfoglalásában azonban nem sokkal később szinte egyszerre tűnt el mindkét népesség. A folyamat igen jól szemlélhető Süttű-Nagysánctető bronzkori sáncának felső rétegében. A menekülő magyarádi területfoglalást jól jelzik a kései mészbetétes kerámiás rétegben előforduló magyarádi leletek. Közvetlen e réteg felett jelentkeznek a korai halomsíros kultúra lakóobjektumai házak padlószintjeinek „töredékével" és a sáncba ásott mély gödrökkel. Ezeknek az „objektumoknak" 48