Fülöp Éva – Kisné Cseh Julianna szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 8. (Tata, 2001)

Katona Imre: A tatai fajansz-, kőedény- és porcelánkészítés a 18. század közepétől az 1900-as évekig

meg, hogy bérbeadták. 1837-39 között Fischer Mór bérelte, aki az egykorú források szerint nem törődvén áruja minőségével, csak a darabszám növelésére törekedett. Emiatt szembekerült vásárlói, az egyre vagyonosodó városi polgárok egy részével. A vádakat a pápai kollégium tanára, Tarczy Lajos fogalmazta meg a Természettan című, 1839-ben megjelent tankönyvében. E szerint nem értője, hanem elrontója volt a pápai kőedényeknek oly annyira, hogy az már nem is tekinthető kőedénynek, legfeljebb fajansznak vagy közönséges cserépnek. Az mégcsak hagyján, hogy a hirtelen hőingadozást nem bírja, máza lepattogzik, nagyobb baj, hogy máza annyira nincs ráégetve, hogy használata életveszélyes, mert mérgez. Emiatt Fischer annyira megsértődött, hogy elhatározta, bebizonyítja, hogy nemcsak jó kőedényt, de még porcelánt is tud készíteni, ha erre alkalmas műhelyt tud biztosítani magának A herendi porcelángyár ékes bizonyítéka annak, hogy Fischer Mór beváltotta ígéretét. Fischer Károly fia, Ignác, ha akart sem tudott volna más lenni, mint keramikus. Apja kőedénygyáros, anyja a herendi porcelángyáros leánya volt. Ő maga apósa gyárában, Herenden szerezte szakismereteit éppen akkor, amikor dúlt a vita Fischer Mór és fiai - elsősorban Sámuel - között abban a kérdésben: a művészi vagy a kommersz termelésé-e a jövő Herenden? Fischer Ignác apósa, Fischer Mór álláspontját képviselve a művészi megjelenés mellett tett hitet azzal, hogy díszkerámiák készítésére létesített műhelyt 1864-ben Pesten. Kezdetben a porcelánfestés foglalkoztatta, de három év múlva, 1867-től kerámiacikkek gyártásába fogott. 1873-ban már tíz festő, egy égető, három tanuló, két árueladó, egy segéd, egy könyvelő, egy raktáros és két csomagoló alkotta műhelye személyzetét. A termelés értéke elérte az évenkénti 150.000 forintot. A szükséges nyersanyagot ötvennyolc különféle hazai és külföldi gyártól szerezte be. A Zsolnay-gyárhoz hasonlóan Fischer Ignác is elsősorban díszkerámiák készítését tűzte ki célul, és különösen kőedény készítményeivel ért el kül- és belföldön egyaránt nagy sikert. A hazai kőedénygyárak többségével ellentétben Fischer Ignác hamar felismerte a díszműáruk iránt itthon és külföldön egyaránt megnyilvánuló igényt, s ezek készítését szorgalmazta. Fő gyártmánya, melyet Wartha díszfajansznak nevez és az akkori időben majolika néven ismerték, sárga színű, nem nagyon kemény kőedény, átlátszó ólmos mázzal bevonva. Díszítése a rendes mázfeletti alacsony tüzű ún. muffel festék. A festés, különösen a minták kontúrjai, dúsan aranyozottak. Fischer arra törekedett, hogy edényei magyaros formájúak és mintájúak legyenek Ezen kívül a díszkulacsokon, dísztányérokon és egyéb tárgyakon a magyar népéletből merített jeleneteket örökített meg, melyek különösen külföldön voltak igen keresettek, mint magyar specialitások. Készített sok dísztárgyat kínai motívumokkal is. Az 1885-ös országos kiállításon főleg ezzel aratott sikert. Ismeretes néhány óriás méretű vázája is. Ezek mellett fajansz burkolólapokat is gyártottak Fischerék, melyek a kor divatja szerint nem tiszta fehérek, hanem máz alatti mintával voltak díszítve. A gyár vezetésében fia Emil is tevékenyen részt vett, főleg a gyár külföldi üzletkötéseit intézte. Az üzem erőteljesen fejlődött egy darabig, de a nyolcvanas évek virágkora után már a kilencvenes évek 343