Fülöp Éva – Kisné Cseh Julianna szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 8. (Tata, 2001)
Kemecsi Lajos: Tatai csapók és posztósok hagyatéki leltárai
a csapók közül az évtizedek során. 1853-ig szinte minden évben került új tag a szervezetbe. Az általános létszám 3 és 5 fő között változott. Igazán kiugró volt viszont néhány évben a tagfelvétel mértéke. 1759-ben 11 új tag, 1786-ban 13 és egy évvel később megint 11 új céhtag szerepel a névsorban. A 18. század utolsó éveiben megint gyakorta 8-10 új tagot is felvettek (pl. 1796-ban 10 főt). Sajátos módon a napóleoni háborúk időszakában rendkívül változó volt az új tagok felvételének nagysága. A katonai megrendelések felfutása is indokolhatta az 1810-1811-es csúcsot, mikor összesen 26 mestert vettek fel a céhbe. A 19. század első harmadában aztán csökkent a céhbe kerültek (nem a jelentkezők!) száma és utoljára 1844-ben találunk 13 felvett új tagot. 1850 után pedig a mesterség hanyatlását igazolják a létszámok változásai is. Évente csak 1-2 új jelentkező szerepel a nyilvántartásban. Az utolsó mestert 1869ben vették fel a tatai csapó céhbe. A névkönyvben rögzített adatok között az első évek után rendszeresen szerepelnek a halálozási évszámok is. Időnként rövid megjegyzések is kiegészítik a puszta év jelölést. A halálozási adatok elemzésekor kiderült, hogy 1829 és 1831 között haltak meg legtöbben a tagok közül (33 fő!). Hasonlóan magas volt az elhunytak száma 1848-ban és 1866-ban is (11 fő). A közismert 1830-31-ben pusztító kolerajárvány helyi áldozatai között több csapómester is volt, mint ezt a feljegyzések rögzítették. 7 név után szerepel egyértelműen a „Kolerába" megjegyzés ezekben az években. Kevésbé ismeretes viszont, hogy a betegség még évtizedekkel később is pusztított Tatán. Az 1866-ban meghaltak közül szintén 7 név után szerepel a kolerára utaló bejegyzés. Az 1848-49-es szabadságharc csatáiban és a vidéken több alkalommal is átvonuló harcok áldozatai között több tatai és tóvárosi csapót találunk. Ebben a két évben 19-en szerepelnek az elhunytak között, kiemelkedve a többi év adatai közül. A különböző halálokok közül a névkönyvet vezető jegyzők csak a rendkívülieket tartották érdemesnek a rögzítésre. Ilyennek számított a várostól távol megesett halál, mint Tallós Sándor 1828-as elhunyta Vásárhelen a fiánál. A távolra költözött korábbi céhtagok sorsát még a szervezet hivatalos megszűnte után is figyelemmel kísérték, így került be például, a tagok közé 1849-ben beírt, de időközben Pestre költözött Petvári János 1883-as (!) halálának a ténye is a névkönyvbe. Az 1850-es év rendkívül hideg teléről is tájékoztat a tragikus bejegyzés, miszerint Svartz Josef 1844-ben a tagok közé került csapómester február másodikán megfagyott. A politikatörténetből ismeretes heves reformkori választási küzdelmeknek is áldozatul esett egy tatai csapómester, az 1827-ben felvett Obesla György „1844-ben restoratio alkalmával vizbe fulatt". Ugyancsak a halottak között tartották számon Gajdos Mátyást, aki megőrült. A névkönyvben számon tartották az idegen helyre költözött mestertársakat is, ami által a tatai csapók mobilitásának sajátosságai vizsgálhatók. Néhány esetben egyértelmű, hogy eleve más település lakójaként került a céhbe a mester. Ilyen volt Matusik János, akit 1807-ben vettek fel, a bejegyzés szerint jászberényi mesterként. Az évtizedek alatt a legtöbb elköltöző Komáromba került Tatáról, a céhek megszűnése után 192
