Fülöp Éva – Kisné Cseh Julianna szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Tata, 1999)

T. Dobosi Viola: Ember és környezete

sorolás gerincét is alkotják. A vértesszólősi mésztufa az V. teraszon, 175-190, a tatai a II. teraszon 135-138 m tengerszint feletti magasságban van.

3 Bár jelenlegi megjelenési formájukban kevéssé hasonlítanak egymásra, a két lelőhely azonos hidromorfológiai rendszer azonos módon keletkezett, azonos formációjához köthető. Mindkét népesség többé-kevésbé kiszáradt, közel azonos méretű mésztufamedencébe telepedett: Tatán egyszer, Vértesszőlősön ötször. A vértesszólősi ovális mésztufamedence 8-10 méter átmérőjű, a medence fala helyenként elérte a 2 méteres magasságot. A medence alja nem volt teljesen száraz. A kultúrréteg a természetes lejtő irányába, kelet felé csúszott: a medence keleti szélén vastagsága elérte az 50-60 cm-t. A magasabb nyugati peremen közvetlenül a mésztufamedence alján volt egy alig-alig bontható, vékony települési felszín. Tatán a medence nyújtottabb ovális, hosszabbik átmérője meghaladja a 10 métert. A medence teknősen ívelt fala nem magasabb 0,8-1 méternél. A medence alja itt sem volt vízszintes, észak felé lejtett, viszont teljesen száraz volt. Eolikus üledék lerakódása - finom por permetező hullása - közben laktak benne. A tatai lelőhely értékeit több dolgozatukban méltató Gábori-házaspár is éppen ezt, a korszakban kultúrtörténeti unikumnak számító települési formát, a mésztufamedencét tartják a figyelemre legméltóbbnak.

4 A medence menedéke, a függőleges mésztufafal, a források kellemes közelsége az alsó- és középsőpaleolitikumban egyaránt nagy vonzerő. Mindkét korszakra érvényes, hogy a számos melegvizű forrás kedvezően befolyásolta a környék mikroklímáját, bár erre a vértesszólősi interstadiálisban nemigen volt szükség. Tatán csak feltételezhető, Vértesszőlősön bizonyított is, hogy ezek a források, medencék az állatoknak is állandó itatói és dagonyái voltak: Vértesszőlősön a III. lelőhely mésztufapadja megőrizte ezeknek az állatoknak mészbe szilárdult lábnyomát. Az élettelen környezet adottságainak kihasználására lehet példa a Kretzoi Miklós által felvetett ötlet: az egyenetlen felszínt felszabdaló hasadékok egyúttal egyfajta természetes csapdaként is működhettek,

5 s az itt megsérült vagy elpusztult állatok könnyen hozzáférhető élelmiszerforrást jelentettek. Bizonyosra vesszük, hogy mindkét korszakban a mésztufával borított tágabb környék számos medencéje lehetett lakott, s reménykedhetünk, hogy nem mind semmisült meg, s előbb-utóbb előkerülnek ezek a telepek. 3 SCHEUER-SCHWEITZER 1990, 43-53. 4 GÁBORI 1976, 70. 5 KRETZOI 1990, 527. 7