Somorjai József szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 4. (Tata, 1991)

A Babits Mihály halálának 50. évfordulójára rendezett tudományos emlékülés anyaga - Kelevéz Ágnes: Az Angyalos könyvtől a Beszélgető füzetekig

ragaszkodik a falusi házának csendjéhez, levegőjéhez. Esztergom mindig jót tett nekik, tavaly valósággal csodát művelt, annyira magához tért itt. Tanácsolom,hogymaradjanakmég. Valahogy úgy érzem,hogy esztergomi otthona jobban köti a beteget az élethez, mint egy kórházi szoba. Két hét múlva úgyis vissza akarnak menni Pestre. Aztán megint a betegség tüneteiről beszél, új tünetekről, amelyek a régiekhez jöttek. És egyszerre csak kitör belőle az eddig öntudatlanul elhessegetett rémület: a legijesztőbb tünet, hogy mostanában apa tikusan fekszik, akkor is, ha nem alszik. Azt a benyomást kelti, hogy feladta a harcot. Ez még sohasem volt! A szellem, mely úgy érezte, hogy még dolga van itt, nem engedte végleg elesni a testet. De most már nem érdeklődik semmi iránt, csak fekszik, csak fekszik! Egyedüli vágya a morfiuminjekció. Nézzük meg, hogy alszik-e még. óvatosan megyünk a szobába. Feleségem kint marad Ildikóval. Nem alszik. Éppen szembe fekszik az ajtóval, amint meglát, mosoly önti el az arcát, integet, hogy menjek oda. Hosszú ideig rázza a kezemet, alig akarja elengedni. A csuklója olyan vékony mint a pipaszár. Rettenetesen le van fogyva. Széles ablak mellett áll az ágy, jól Látom az arcát. Beesett arc, a bőr szinte a csontokon fekszik. Csak a homloka a régi és a szeme lobog sötéten. Hegyes ívű, dús szemöldökei, melyek arcának mindig jellegzetes kifejezést adtak, most még jobban uralkodnak a lefogyott arc felett. A takaró úgy fekszik, mintha nem is volna test alatta. Csak a szemében van élet és a mosolyában, mely majdnem állandóan ott ül az arcán. Beszélni nem tud, talán ezzel akarja mutatni, hogy örül a látogatásnak. Igyekszem derűs dolgokról beszélni. Hozzá intézem szavaimat, de úgy, hogy nem kell rá felelni. Nyitott füzet és ceruza fekszik keze ügyében, de nem akarom írással fárasztani. Látható érdeklődéssel követi a beszélgetést. Babitsné megemlíti, hogy feleségem is itt van, csak nem jött be, nehogy terhére legyen. Élénken integetni kezd a kezével, hogy hívjuk be. Mikor bejött, őt is nagy örömmel üdvözli, és sokáig rázza a kezét. Most már hárman beszélgetünk, és ő figyel. Lassanként az asszonyok veszik át a beszéd nagyobbik részét, én ki-kimaradok. Alig tudok már figyelni. Azon veszem észre magam, hogy erősen összeszorítom a fogsoromat. Régi beteglátogatások jutnak eszembe, csodálatos élességgel látom. Az utolsó este Tóth Árpád ágya mellett, este tízig, és hajnalban telefonüzenet, hogy meghalt. Aztán Kosztolányi a szanatóriumi ágyon, morfium-részegséggel a szemében. Es eszembe jut legutolsó találkozásom Babitscsal; tavaly ősszel, a kávéház teraszán /akkor sem tudott beszélni, bár később még visszanyerte a hangját/ ezt írta bele a noteszembe: "Folyton arragondolok, hogy mindenki meghalt, Padi, Kosztolányi, Ady, Karinthy, Juhász stb. Többnyire fiatalabbak mint én." Ma is nézegettem a vonaton. Menjünk, ne fárasszuk a beteget! Szívélyesen búcsúzik. Én könnyedén mondom: "Viszontlátásra Pesten!" Babitsné elkísér bennünket egy darabon a hegyi ösvényen. Mit gondolok? Biztatom, hogy még fel fog épülni, mint már annyiszor. Panaszkodik, hogy nem lehet vajat kapni, pedig egyik legfontosabb tápláléka. De a barátok segítenek, ez is küldött, az is. Úgy örülnek a barátok látogatásának, mondjam meg a többieknek is. De ne egyszerre jöjjenek, inkább többször legyen látogató. Eszembe jut egy izenet, amelyikről megfeledkeztem: Gellért Oszkár kedden kijön, mondom. Nagyon örül. Elválunk, ő megy vissza, mi pedig megyünk le a város felé. Mikor elmegy, végre elengedhetem magam. Kicsit meg kell állni. "Nem fogom többé látni"-mondom. Nem láttam többé. Babits még egy pár nap haladékot kapott az élettől, s aztán két nappal halála előtt 28