Somorjai József szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 4. (Tata, 1991)

Kakuk Tamás: Tábori történetek. Tatabányaiak a szovjet munkatáborokban

A munka végeztével mindenki egy klecnit vett a hóna alá, mert ha nem vitte magával, be sem engedték a barakkba. A klecni egyik felét a kályhába dobtam, a másik fele volt a vánkosom. A napközben átnedvesedett ruhánkban aludtunk. Éjjel sokszor vacogtunk a hidegtől. Olyankor odatámolyogtam a kályhához és szinte átöleltem. Öt percig se tartott ez a gőzölgő meleg. Akkor újra felkelni, újra a kályhához. S ez így ment reggelig. És milyen keserves volt a munkába menet. Az őrök a kutyákkal mellettünk abban a nagy hóban. De nem mentünk száz métert, már kiabáltak: Sztoj! Megszámoltak egyenként bennünket. Megvan mindenki. Tovább! Száz métert se mentünk, újra: Sztoj pirot! Ráz, dva, és ez így ment. Mire kiértünk a munkahelyre, ha nem számoltak meg huszonötször, akkor egyszer se. Hová tudtunk volt ott megszökni? Messze mindentől. Ha elmentünk volna egy civilhez, hogy segítsen... Isten ments, hogy oda mentünk volna. Élelmet kapott, ha feljelentett valakit. Na, akkor meg mi volt az érdeke? Ráadásul, ha hallgat, az ő nyakába is odasóznak egy pár évet. Az orosz elítéltek közül voltak olyanok, akik megszöktek. Gyakorlatilag minden szökevényt elfogtak és agyonlőttek. Negyvenkilencben elkerületem Vorkutára. Nagyon mély volt a bánya. Gyalog kellett lemenni, négyezer négyszáz lépcsőn. Először olyan izomlázam lett, hogy másnap alig tudtam lábraállni. Később aztán úgy megszoktuk, hogy szinte futottunk le, meg föl. Az ácsolatot javítottam lenn, két ráma egy műszak alatt. Erre kaptam 70 deka kenyeret, meg a levest. Nyolcvan százalékunk orosz fogoly volt. Maguk között mondogatták is, ha elmegyek haza és apám csak annyit is csinált a kommunistáknak, mint köröm alatt a piszok, akkor agyonlövöm. Hívattak két ukrán gyerekkel az őrparancsnokságra. Mind a kettőnek huszonöt éve volt, nekem meg tíz. Kérdezik tőlük: Hány évetek van? Mondják, huszonöt. Akkor nem vagytok jók, menjetek el. Neked mennyid van, fordulnak felém. Mondják, te jó lennél mesélni nekünk. Azt akarták besúgó legyek, a disznók. Nincs-e fészkelődés a lágerben, meg ilyesmik. A legnagyobb ellenségemet sem árultam volna el azoknak a csibészeknek. Az időjárás is borzasztó volt. Télen jött a purga, a hóvihar. Nyikorgott a hó, szinte sírt. A szél meg befújta a havat a buslat és pufajka közé. Minden résbe beette magát. A nullás liszt kutyafüle hozzá képest. Kóla Misi ú jf ehértói gyerek volt. A bányában vitla-rendszerrel ment a szállítás, öt üres csille lement, öt telit meg húztak fel. Ez a Misi meg felugrott a csillére, hátra fordulhatott, mert nem vette észre az ácsolatot, az meg leszakította a fejét. Egy hónap múlva szabadultunk. Éjjelesek voltunk, amikor a gyiszatnyik, az aknász, szólt ne menjek dolgozni. Miért? Nézd a papírt, az van ráírva, hogy neked nem kell. A brigádban testvérként szerettük egymást. Oroszok, ukránok, tatárok. A legjobb barátom Iván, litván fiú volt. Elbúcsúsztak tőlem. Reggel megjöttek, látták még ott vagyok, örültek. így ment egy hónapig. Aztán csak jött a parancs, visznek bennünket, magyarokat. Puskával kísértek a katonák. Amikor Iván ezt látta, futott utánunk, kiabált Jurka, Jurka! Sírtunk mind a ketten. Ott bajban ismerik meg egymást igazán az emberek. Amikor már Pest felé utaztunk a vonaton, én még mindig úgy éreztem, hogy a Szovjetú nióban vagyok. Teljesen fásult voltam. Úgy éreztem egy másik lágerbe megyek. Mert nem lehetett hinni ezeknek. Mondták, szkoro igyos dom, a szkoróból lett nyolc év. Á, nem hittem én ezeknek. Elég az hozzá, hogy hajnali háromkor szálltunk le a felsőgallai állomáson. A Hamburger Szepi, a Daumstetter Matyi meg a két Nádasdi fiú. Hát otthon, amikor anyám meglátott...szép fehér haja volt, ősz fehér haja...amikor meglátott...akkor jöttem rá, na otthon vagyok. 144