Fűrészné Molnár Anikó szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Tata, 1989)
Néprajz - Dr. Solymos Ede: Az esztergomi halászcéh története
1849-ben „János tsináltatás"-ra 21 ft 9 xrt fizetnek. Nep.szt János szobrot csináltattak volna? Bár a vizenjárók mindenütt tisztelték, a molnároknak volt a védszentje, a halászoké Péter Pál. Ilyenkor tartották a fő céhgyűlést, és mondatták a „patrónusi misét". Mint korábban utaltunk rá, a várostól testületileg árendáltak halászó vizet. Sajnos, nem tudjuk, hogy ez hol és milyen kiterjedésű volt. Egy későbbi közlés szerint a dunai halászati jogot a hercegprímás, a főkáptalan, a papnevelő intézet, a pinke-karvai közbirtokosság, Esztergom szab. kir. város és szobi Luczenbacher Pál bírták, s azt bérbeadás útján értékesítették. 14 Az 1898. évi Közgyűlési jegyzőkönyvből tudjuk, hogy a város a dunai és tavi halászati jogot árverésre bocsátotta 100 ft kikiáltási áron, de csak 70 ft-ot kapott Borz Ferenctől. A költségvetési előirányzatból tudjuk, hogy ugyanekkor a vadászati jogból 650 ft, helypénz szedésből 400 ft, gubacs, föld, fű és dió eladásból 100 ft bevételre számítottak. Tehát a halászat bevétele sem jelentős, nyilván a víz területe sem volt nagy. A céhkönyvben említett árenda sem volt magas, sem a teljes díj, a 13 ezüst, sem a hálókra kivetett 1 ft. Feltételezzük, hogy ebből a vízből ennyi halász nem élhetett meg. Alighanem volt nekik más jogtulajdonosoknál saját személyükben váltott árendájuk, ahogy azt Tolnán vagy Baján is tapasztaltuk. Ennek tisztázása hosszabb levéltári kutatást igényelne. A halászati módokról nem szól a céhkönyv, de hogy a remekmunka mindig az 50 öles kisháló , alighanem ez lehetett a fő szerszámuk, ami meg is felel a meder és a víz tulajdonságainak. A kisháló nem más, mint a kerítőhálónak egy rövidebb - talán 1 öl x 50 öl = 1.90 m x 95 m -, általában 3 ember által is kezelhető változata. Kellett lennie azonban más szerszámnak is, amivel egy ember is boldogult, hisz Mogyorusi Imrét 1843 húsvétján „halászaton érték". Ez lehetett varsa - amit a szabályozások előtt jobban lehetett használni -, vagy emelőháló, fenékhorog, lesháló. A halászóhelyeket, tanyákat időnként tisztítani kellett. 1856-ban erre egy pengőt fizettek ki. 1863-tól az új belépőktől „tőkeszedő szerszámra" is fizettetnek. Ezzel a fenéken fekvő tuskókat emelték ki, de hogy milyen lehetett, nem tudjuk. A halat nem csak kifogni kellett, hanem értékesíteni is. Ennek egyik fontos helye volt a halpiac. Az itteni rend egyformán érdeke volt a halászoknak és a városnak. A viták az árulási sorrendből és a tisztaságból fakadtak. 1828-ban panaszt tesznek ifjabb Borz György ellen, hogy „ámbár mint iffiu mesternek hátul kellene árulnia, az attyával egy tőkén árul. Hogy jövő péntekig saját tőkéjén áruljon, és az attya tőkéjéről elhordozkodjon, nékie meghagyatott." 1837-ben a céh megkérte a céhbiztost, járjon el a Tanácsnál „minthogy tűz szerentsétlenségbe halpiatzon lévő szemét dombotska hirtelen kocsikkal való járást akadályoztatná". Kunszt Sebestyén 1838-ban arról panaszkodott, hogy Borz Ferenc az ő helyét foglalta el. 1839. január 2-án úgy határoznak, hogy a falon kívüli sorban Szabó Ignátz, Borz György özvegye, Kiss Imre Özvegye, Szüts Mihály, Borz György, míg a fal mellett Móringer Alajos, Béli János, Kunszt Sebestyén és Borz Ferenc fognak árulni. Ugyanezen az ülésen Borz György panaszt tesz, hogy „Béli János Czéhbeli társitul az árulóhely végett sok ember láttára leg csúfosabb kifejezésekkel meg taszítatván" - Béli János szerint Borz György és testvérei minden ok nélkül őt bántalmazták és megpiszkolták. A civakodás az egész céh gyalázatára van, nem világos, ki a hibás, mindkettőt megbüntették. Augusztus közepén Borz György most Bél István feleségével vész össze az áruló hely miatt, s a céhgyűlésen is botránkoztatólag viselkedett, 60
