Fűrészné Molnár Anikó szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Tata, 1989)

Történelem - Dr. Pifkó Péter: Színtársulatok Esztergomban a dualizmus korában

színpad és a nézőtér kapcsolatának kialakítására, fenntartására. Feljegyezték róla, hogy mindig azon a pontján tartózkodott a színpadnak, ahol rést érzett a társulat játékában. 1895-ben Mezey Kálmán színészi jutalomjátékán a rendezőnek is szólt a siker. Az összevágó előadások színpadraállítása mellett műveltségben is megfelelt az elvárásoknak. 1902-ben éppen a műveltséget és jóízlést kérik számon Makó Lajos társulatának meg sem nevezett rendezőjétől, akit a Rendjel című előadás dévaj ötleteinek, frivol részleteinek drasztikus felerősítéséért ítéltek el. A rendezők száma a zenés műfaj általánossá válásával és az előadások felszaporodásával gyarapodott. 1888-ban Csóka Sándor társulatánál három rendező: Deréky Antal, Fóriss István és Breznay Géza működött. Csökkent azoknak az igazgatóknak a száma, akik rendezőként is kiíratták magukat a színlapra. Közülük kiemeljük Lászy Vilmost 1872-ből, Beődy Gábort 1880-ból, Bács Károlyt 1887-ből és Dobó Sándort 1894-ből. Igazán nagy rendezőegyéniségek nem jelentkeztek a vidéki társulatoknál, mert a széles repertoár, a gyakori előadások és az egyre ritkábban jelentkező kivételes tehetségek együttesen zárták ki működésük lehetőségét. A produkció vonzását, a közönség-csalogatást szolgálták a helyi érdekű vonatkozások. 1893-ban Dobó Sándor első próbálkozásait nagy ellenérzéssel fogadta az intelligencia és a kritika. Costa énekes bohózatát Esztergomi örökösök címen fordította és helyi viszonyokra alkalmazta Sándorfí Péter. Különösen ízléstelennek tartották, hogy a darab egyik hősének egy volt esztergomi polgár nevét adták. Ugyancsak kedvezőtlenül fogadták a Szultán előadását is, amiben a darabba eredetileg sem tartozó dalok mellett sokallták a helyi érdekű vonatkozásokat is, amelyek levontak a darab komolyságából és komédiázássá süllyesztették az előadást. Dobóék azonban fütyülve a kritikára, a következő évben is kuplékkal tarkították az előadásokat. Az ellenállás csökkent, sőt a Citeras előadásán Gól és Pól rendőrök És ön hibás című helyi kupiét hatalmas siker jutalmazta. A helyi kuplék a XX. század első éveitől rendszeressé váltak. 1901ben még a színikritikusokat is megcsipkedték. Igen nagy sikere volt az Esztergom és Vidéke munkatársa szellemes kupléjának is az Aszfaltbetyár című bohózat előadása közben 1904-ben, amelyben a „villamos akasztófákat" énekelte meg. A produkciót kiegészítő látványosságok már inkább csak a díszelőadásokon szerepeltek. Az ünnepi alkalmakhoz továbbra is kötődtek a díszelőadások. Kezdetben elsősorban történelmi évfordulókhoz kapcsolódtak. 1868-ból és 1891-ből március 15. megünnepléséről maradt fenn színlapunk. Kőmíves Imre társulatának színlapján az előadás meghirdetését így indokolja: „Ha egyes emberek születés- vagy halálnapját - kik arra dicsőkké tették magukat megünnepeljük, mennyivel szentebb kötelességünk hazánk történetében egy olyan napnak emlékét megülni, mely a nemzet szellemi újjászületésének méltán nevezhető." Előadásra került Jókai Mór Szigetvári vértanúk első és utolsó felvonása némaképpel, három szakaszban, végül Kossuth Lajost ábrázoló némakép. Mindez díszkivilágítással, görögtűzzel. 1891-ben március 15-én az ünnepi alkalmakkor igen kedvelt Tündérlak (vagy Tündér kastély) Magyarhonban című énekes népszínművet mutatta be Károlyi társulata. A prológot dr. Perényi Kálmán főszolgabíró írta, ami önmagában is fontos 111