Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 1. (Tata, 1968)

A Tokod-nagybereki kőfejtő felsőpleisztocén gerinces faunája

A gazdag fauna többféle eredetre utal. Az aprógerínces maradványok (békák, madarak, rágcsálók stb.) kétségtelenül bagolyköpetekből származnak. Minthogy ezt a mikrofaunát nagyrészt nem az ásatás idején még meglévő kőfülke alatt, hanem a nyíltszíni részen találtuk, ez a tény is megerősíti feltevésemet, mely szerint az egész lelőhelyet egy kőfülke mennyezete fedte. A baglyok ugyanis szívesebben tanyáznak ilyen védett helyeken, mint a szabad ég alatt (a hóbagoly és karvalybagoly kivételével). A csontokon kétségtelenül megállapíthatók ragadozó állatok nagyszámú rágásnyomai, melyek többnyire a dögevő és csontrágó hiénák tevékenységére engednek következtetni. Egyébként a hiénák csontmaradványai is szép számmal jelen vannak az anyagban (többek közt lásd 4. ábra), a kőfülke tehát elsősorban hiénatanya lehetett. Több tej fogas példány alapján világos, hogy kölykező hely is volt. A lelőhelyet csak alkalmilag kereshette fel az ősember, amit a csekély tüzelésnyomok, kvarcit ütőkövek (kvarckavicsok) bizonyítanak, továbbá az a néhány csonttöredék, melyen Vértes László megállapítása szerint az ember tevékenységének nyomai kétségtelenül megállapíthatók. Ugyancsak az ősember (kultikus?) tevékenységét igazolja az, hogy a bölény elülső lábközépcsontjából (metacarpus, lásd 5. ábra) 13 teljes és töredékes darab szerepel az anyagban, míg a hátsó láb hasonló csontjából csupán .néhány töredék. ; A madárfaunákból a nyírfajd kizárólagossága feltűnő. A rágcsálófaunából ki kell emelnem a nagy ugróegér (Allactaga jaculws Pali.) előfordulásának jelentőségét. Ez a mai ázsiai félsivatagokhoz alkalmazkodott állat a pleisztocén folyamán elárasztotta egész Középeurópát a Dunától északra, de a Kárpátmedencében eddigi ismereteink szerint csak igen szórványosan fordult elő. Hazánk területén eddig csak a Bükk-hegység barlangjaiból Volt ismeretes, mégpedig 1—1 lelet a Puskaporosi kőfülke posztglaciális rétegeiből (Kormos, 1911) és a Subalyuk moustiéri kultúrával egyidős üledékeiből, (Mottl, 1938). Az utóbbi években hasonlókorú barlangkitöltésből, a Lambrecht Kálmán barlangból is sikerült kimutatnom (Jánossy 1963/64), ugyancsak a Bükk területéről, 4 meghatározható darab alapján. Ez a rendkívüli ritkaság nemcsak a Dunántúlról nem volt eddig ismeretes, hanem — mint említettem —, a Dunától délre Európaszerte sehol sem. A robbantásnál összekeveredett anyagban egy fehér színű felső fogat találtam, Török Gyula a kultúrréteg középső részéből egy sípcsont disztális töredékét gyűjtötte és ugyanebben a rétegben fedeztem fel egy másik sípcsont proximális töredékét, melyek sárgásszürke ill. barna színűre fosszílizálódtak. Végül ugyancsak a kultúrréteg más részén egy feketére fosszilizálódott alsó metszőfogat (incisivus) találtam, a jellegzetes hosszanti ^barázdával. Ezek a leletek legalább 3 különböző példánytól erednek, tehát feltehető, hogy ez a félsivatagi állat valóban élt a Dunántúl területén. A Duna azonban olyan közel esik a lelőhelyhez, hogy a bagoly a folyó túlsó partjáról is hozhatta pihenőhelyére az állatokat (4 km). Ezt a kérdést a további vizsgálatokig nyitva kell hagynunk. Áttérve az emlősök többi fajára, figyelemreméltó az örvös lemming jelenléte, melynek jelentőségére a későbbiekben, még visszatérünk. 3* 67