Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyüszi László (szerk.): Annales Tataienses V. Környezetváltozás, termelés, fogyasztás: a történeti ökológia kérdései. Tata, 2006.

Benda Borbála: Táplálkozási változások a főúri udvarok és uradalmak étkezésében a 17. században

ételeknek. Az 1. ábrán jól látható szélsőségek más élelmiszerre is jellemzőek, de ezeknél többnyire megállapíthatók a két év távlatában olyan jellegzetes évszakok vagy hónapok, amelyekben kiemelkedő a fogyasztásuk: például káposztás ételeket ősszel és télen ettek nagyobb arányban, fogyasztásuk nyáron mindkét évben erősen visszaesett. De a sertésből, bárány- vagy baromfihúsból készült ételek arányának változásában is megfigyelhető bizonyos periodicitás. A halfogyasztás viszont nagyon szélsőséges. Ennek okát az időnkénti halhiányban véljük felfedezni. Lehet ugyanis, hogy a Tisza bőségesen kínálta a közelében lakók számára a halakat, azonban máshol adódhattak problémák a folyamatos ellátásban. A főúri családok levelezésében is gyakran történik utalás arra, hogy egyes időszakokban nehezebb volt halhoz jutni, máskor viszont bőségesen állt rendelkezésre.

1

2 Thurzó György, aki sokat levelezett feleségével a haltartás ügyes-bajos dolgairól, így fogalmazta meg egyik levelében a korabeli helyzetet: „a halászatot az mi illeti, bizony kevés, de annyit kell jó néven vennünk az Úr Isteniül, az mennyit áldásábul ad ó'szent fö/dsége."'

3 Ezért a főleg friss halat kedvelő magyar főurak a folyamatos és bőséges ellátás érdekében egyrészt mesterségesen is kialakítottak halastavakat, másrészt a kifogott halak tartására haltartókat, haltartó bárkákat építettek.

1

4 „Azon is légy, hogy valahonnét valami jó értelmes tóásókat fogadj... " - olvashatjuk Esterházy Miklós egyik gazdatisztjéhez szóló utasításában.

1

3 Ez a szöveg szinte szó szerint ismétlődik Batthyány I. Ádám néhány évvel későbbi utasításában is,

1

6 és más főurak is utasították tisztjeiket tavak ásatására végig a század folyamán. A halastavakat gátakkal kerítették körbe, általában zsilipet építettek rá, és különféle típusú halakkal népesítették be (például még pisztránggal is!

1

7), majd időközönként teljesen lehalászták. A lehalászás azt jelentette, hogy a tó vizét leengedték a zsilipen keresztül, a mederben pedig ott maradtak a halak, amit aztán csak össze kellett gyűjteni. A tavakba, vagy patakokba, folyókba haltartó bárkákat is építettek, hogy a kifogott halakat frissen tarthassák a konyha számára. Bár egész évben fogyasztottak halat, egy-egy hideg télen vagy téli hónapban erősen csökkenhetett a rendelkezésre álló friss hal mennyisége, és így a halfogyasztás. Jó példa erre a két étrendben is szereplő január hónap. A január-márciusi időszakra több forrás szerint is a nagyobb halfogyasztás a jellemző, feltehetőleg, mivel könynyebben hozzá lehetett jutni, mint például a baromfihoz.

1

8 A Thurzó-féle főúri étrendben (1603) és a csejtei várbeliek étrendjének 1625. évében kiemelkedően magas (16, illetve 14%) halfogyasztást figyelhetünk meg, a csejtei 1624. éviben viszont alacsonyt. Az utóbbi alacsony fogyasztást feltehetőleg az 1623/24-es tél szélsőségesen hideg volta eredményezte. A hideg tél okozta halászási gondokról ír Révai Kata Szidónia is férjéhez intézett levelében: „Itten tegnap porkoláb uram leengedte a vizet az halastórúl, de az écczakán igen befagyott volt, meginteti a halastóban kellett beereszteni a vizet, azt mondja porkoláb uram, hogy megártott volna az dolognak és így semmi halászatban mód nem lehetett. "

/!

í 85