Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyüszi László (szerk.): Annales Tataienses V. Környezetváltozás, termelés, fogyasztás: a történeti ökológia kérdései. Tata, 2006.
Knézy Judit: Környezetváltozások, halászat és halfogyasztás a Dunántúlon a 16-19. században
állomány apadása. E munkálatok ugyanis nem csak csökkentették a halas vizek felületét, de rontották a minó'ségét is, a halakat a legjobb fiasító és tápláléktermő, az ivadékot pedig a fejlődésükre legalkalmasabb helyektől fosztották meg. Eltűntek a szélvizek, a jó ívó helyek. A gőzhajózás forgalmának növekedése is gátolta a halivadékok fejlődését, mert a hullámzás partra vetette ezeket és elpusztultak. 23 A Balatonon és környezetében a vízrendezések az 1910-es évekre zárultak le. Az egyik legkésőbb érintett terület a Nagyberek volt, ahol ekkoriban úgy vélték a halászok, hogy mesterségük csillaga leáldozott. Valójában addig egész községek, községrészek éltek meg halászatból ezen a vidéken, később csak néhány család, a többinek más foglalkozás után kellett néznie, földet művelnie, nádkitermeléssel, tetőfedéssel, jégvermek építésével foglalkoznia. 2 4 Másutt elhúzódtak a lecsapolási munkák. A Velencei-tónál csak 1896-tól kezdődtek, a Sió-Sárvíz-csatorna építése csak 1930-tól. 2 5 Ez a hatékony beavatkozás hatalmas - sok tekintetben káros - változást okozott az egész Kárpát-medencében. A nagyobb folyók sodrása gyorsabb lett, előnytelenebb a malmok működtetésére, a halak kedvező ívási helyei kevesbedtek, a folyókat szegélyező erdők is megritkultak, keskenyebbek lettek vagy kiszáradtak. A 19. század második felére a halállomány erőteljesen megcsappant. De ehhez hozzájárult az a rablás is, amelyet a vizekben a mohó kereskedők, bérlők végeztettek alkalmazottaikkal. A Dunából ezen a szakaszon szinte teljesen eltűnt az egykor oly híres viza, melynek hatalmas példányai Pozsonyig, olykor Bécsig is felúsztak a Fekete tengerből. 2 6 Ennek első előidézője a Vaskapu szabályozása volt. Manapság tízévenként egy-egy téved fel belőlük a Duna magyarországi alsó szakaszán (pl. 1955-ben Ercsinél fogtak ki egy 119 kg-os példányt, az 1980-as években pedig Bátánál egy hasonlóan nagyot.). HALÁSZÁSI, RAKASZÁSI, TEKNŐSBÉKA GYŰJTÉSI JOG Magyarországon a 13. századtól kezdődően földesúri (egyházi és világi) tulajdonba kerültek a halászó vizek. A 16-17. században regale eredetű nemesi előjognak tekintették, azt is elismerve, hogy a városok, kiváltságos területek lakóit egyetemlegesen megillette ez a jog. Az egyházi és világi birtokosok legértékesebb vizeiket tilalmasnak nyilváníttatták. A jobbágyok a fontosabb halászó vizeken csak meghatározott szolgáltatások ellenében halászhattak, rákászhattak, mert a halászó víz nem tartozott a jobbágytelekhez. 2' A tulajdonos vagy a robotot vette igénybe a halásztatásra a maga hasznára, vagy éves bérletbe adta a halászatot pénzfizetés vagy zsákmányhányad ellenében. A Fertő-tó melletti jobbágytelkek kivételnek számítottak, itt a jobbágyok rendelkeztek halászati joggal, de a halászathoz szükséges eszközöket az uradalomtól kellett bérelniük. Ha saját eszközeikkel dolgoztak, akkor pénzzel vagy hallal tartoztak uruknak. A Dunán és a Csallóközben a legértékesebb halak a viza, a tokfélék és a harcsa voltak. Ezeket nevezték „öreg-, köteles vagy számos hal"-nak, ebből kellett a legnagyobb mennyiséget leadni, a kifogott hal egynegyed-egyharmad részét, városi polgárok esetében olykor minden ötödiket, hatodikat vagy hetediket (pl. komáromi polgárok). A másodrendű, zsákmánynak nevezett halmennyiségnek 62
