Kisné Cseh Julianna (szerk.): Annales Tataienses IV. Arx – oppidum - civitas. A vártól a városig. Tata évszázadai. Tata Város Önkormányzata – Mecénás Közalapítvány, Tata, 2004.
Kemecsi Lajos: Hagyatéki leltárak Tatáról, a 19. század elejéről
Nagyobb problémát jelenthetnek a kutatónak azok a források, amelyek nem reprezentálják jól a vizsgált közösség kor-, vagyoni-, etnikai-, vagy társadalmi összetételét. A tatai hagyatéki leltárak ebből a szempontból is alkalmasak a sokoldalú elemzésre. Tata - pontosabban három területi egység (Tata, Tóváros és Váralja), a több évszázados szoros kapcsolat ellenére csak 1938-ban egyesültek véglegesen. Ennek ellenére a néprajzi és történeti kutatás is - bár esetenként jelezve a különállást - Tata néven, egységként hivatkozik a településre. A város lakosságának etnikai, felekezeti, foglalkozásbéli megoszlása tükröződik a fennmaradt hagyatéki iratokban. A tata-tóvárosi hagyatéki leltárak vizsgálatát elősegíti az, hogy jellemzőik eleget tesznek a statisztikai homogenitás követelményeinek. Tata a török korban végvár volt, s 1727-től az uradalmat megvásárló Eszterházy család lakóhelye, uradalmi központ. Bácskai Vera soktényezős klasszifikációs kísérlete másodrendű kereskedelmi központként jellemzi Tata-Tóvárost. Tata uradalmi központ jellege mellett elsősorban fejlett kézműiparának köszönhette térségi centrum szerepét. A város egy kiterjedtebb táj piacközpontja volt. Népességét tekintve kisváros a település, az 1763-64-ből származó összeírás szerint Tatán, Váralján és Tóvároson összesen 3986-an laktak. Igaz, hogy a spontán és szervezett betelepítésnek és a népszaporulat növekedésének köszönhetően a mezővárosok lakossága a II. József uralkodása idején (1784-87) zajlott népszámlálás adatai szerint közel megkétszereződött (7324 fő). Elemzésünk szempontjából lényeges, hogy a mezővárosok társadalma egyértelműen elválik a környező falvakétól, azokénál sokszínűbb. A tatai hagyatéki leltárakat feldolgozó kutatás még nem jutott el a számítógépes adatbázisra épülő széleskörű kvantitatív vizsgálatok szintjére. A szükséges adatkezelő program segítségével elindult az adatbázis kialakítása, amelyben várhatóan több tízezer tárgy szerepel az összeírások alapján. Az adatbázis kialakítása után a leltárakban szereplő teljes tárgyi világ összetett szempontok szerinti elemzése válik lehetségessé. Az elemzés alapját a Néprajzi Múzeum Inventárium Gyűjteményében található, három településrészről származó összesen 156 darab, 1768 és 1846 között keletkezett leltár alkotja. Az iratanyag összes terjedelme 1002 oldal, ezzel a mennyiséggel az országban is kiemelkedő helyen áll. Az inventárium-gyújtemény eredeti lelőhelye: MOL Eszterházy családi levéltár P. 210. Birtokigazgatási iratok, úriszéki jegyzőkönyvek, községi iratok. A hagyatéki leltárakban a meghatározó jelentőségű kézműves polgárok aránya többé-kevésbé megfelel a más források alapján rekonstruálható társadalmi-foglalkozási képnek. A vizsgált leltárak 40%-a kézműiparral foglalkozó tatai és tóvárosi lakosoké volt. A tatai és tóvárosi iparosság szakmai összetétele hasonló a kisebb városokban tapasztaltakéhoz. Tatán is a textil-, élelmiszer-, bőr- és fazekasiparok dominálnak a vizsgált korszakban. Az inventáriumokban 19 különböző céhes mesterség képviselői szerepelnek. Különösen jelentős a vizsgált időszakban a csapók súlya és szerepe a települések életében. A tatai csapók - illetve a hagyatéki leltárak egy részében posztósokként szereplő iparosok - aránya kiugróan magas a kézművesek összességét tekintve. Az iparág jelentőségét gróf Eszterházy József is felismerte, amit az 1750-es földesúri alapítású posztómanufaktúra is bizonyít. Az 1749-ben alapított céh megerősödését a települések vízrajzi adottságai is elősegítették. A tatai csapómesterek által szőtt termékek között a 85
