Kisné Cseh Julianna (szerk.): Annales Tataienses IV. Arx – oppidum - civitas. A vártól a városig. Tata évszázadai. Tata Város Önkormányzata – Mecénás Közalapítvány, Tata, 2004.
Bevezető
általi birtoklása után - joggal tekinthetjük második fénykornak a 18. századot. A királyi birtok a török háborúk időszakát követően magánföldesúri kézbe került. A város története 1727-től összekapcsolódott az Esterházy családéval: ekkor vásárolta meg gróf Eszterházy József országbíró /1682-1748/ a tatai domíniumot. A horvátországi részektől Pozsony vármegyéig terjedő birtokegyüttese gazdasági-igazgatási központja Tatán épült ki. Tata és a gyakran Váraljával együtt említett Tóváros oppidumok ekkori, jelentős gazdasági fejlődésében nagy szerepe volt a város virágzó céheinek. II. József közigazgatási reformjaiban megyeszékhely szerepet szántak Tatának, az egyesítendő Komárom és Esztergom vármegyék élén, a győri kerületben. (Említést érdemel, hogy az 1763. évi komáromi földrengést követően, a megrongálódott vármegyeházából a megyei levéltárat is Tatára költöztették). Tata történelme során azonban valóban nem csak uradalmi, de közigazgatási központ is volt: a tatai járás székhelye. Az 1918-at követő politikai és területi változások szükségessé tették az új országhatárok okozta „csonka vármegyék" egyesítését, amelyek közé a Duna bal parti részeiket elvesztett Komárom és Esztergom vármegyék is tartoztak. 1923-ban a kormány lépéseket tett az egybeépült községek egyesítésére is, s ennek nyomán Tatán is foglalkoztak már e kérdéssel. A vármegyékkel szemben azonban a kormány nem hozott kötelező érvényű rendeletet a községek összevonása tekintetében, s így a tatai közgyűlés egyelőre elvetette az egyesítést. 1929/30-ban létrejött Tata és Tóváros első közös „városfejlesztő bizottsága". Fő céljuk az idegenforgalom fejlesztése, elősegítése volt, hiszen már akkor is ez látszott a két volt mezőváros elsőszámú fejlesztési lehetőségének. A bizottság közelebb hozta egymáshoz a két városrészt, amelyek közösen próbálták érdekeiket érvényesíteni a jelentős magánterületeket kezében tartó uradalommal szemben. Tata és Tóváros egyesítése végül 1938-ban történt meg, először Tatatóváros, majd Tata néven egyesítve a községeket. Az egyesítés mellett szólt a külön-külön közigazgatási szervezet fenntartásának indokolatlan költsége, s az érdekképviselet erősítése. A lakosságon belül azonban voltak ellenzői is e közigazgatási szempontból és a két városrész lendületesebb fejlődése kívánalmából logikus lépésnek: a katolikus, elsősorban földműves Tata és a református, iparosodottabb Tóváros legnagyobb adófizetői, azaz legtehetősebb polgárai féltették befolyásukat az egyesített településen. Tartottak az egyesítés anyagi terheitől is, holott, amint ezt már jeleztük, ez a lépés éppen a közigazgatás költségeit csökkentette. Természetesen maga az uradalom is a két község különállásának fenntartását szerette volna megtartani. Az egyesítés támaszául és segítőjéül a kiváló közigazgatási szakember, Magyary Zoltán tevékenysége szolgált. A vármegye is az egyesítést támogatta, hivatkozva a vármegyei számvevőség próba-költségvetésére, amely pénzügyileg megokolta az egyesítést, amelyet a M. Kir. Belügyminisztérium a vármegyei kisgyűlés felterjesztése nyomán, a 177.300/1924. B. M. számú körrendelet 1. paragrafusa alapján rendelt el. A II. világháborút követően, a Minisztertanács 1006/1954. (I. 28.) számú határozatával városi rangra emelte Tatát. 1985. január l-jétől hozzácsatolták a századunk folyamán mintegy ötszáz fő körüli lakossággal rendelkező Agostyán községet, amely egykor ugyancsak a tata-gesztesi Eszterházy-uradalom tartozéka volt. A szerkesztők 8
