Kisné Cseh Julianna (szerk.): Annales Tataienses III. Régészeti adatok Tata történetéhez 1. (A Tatán 1999-ben megtartott tudományos ülésszakon elhangzott előadások anyaga). Mecénás Közalapítvány, Tata, 2003.

Vékonyné Vadász Éva: Kora vaskori halomsír Tata határában

kellett elkészíteni - tehát elkészítése a temetési ceremónia szerves részét képezte. Ez is oka lehetett annak, hogy magát a sírt nem középre, hanem az először kirakott kőgyűrű ÉK-i széléhez közel helyezték. 10 VADÁSZ 1983.; a továbbiakban minden halom-feltárással kapcsolatos süttői analógiát ebből a cikkből idézek. 11 A hamvakat gyakran nem is tették urnába (vagy más edénybe), hanem a sírkamra egy meghatározott helyén egy kupacban helyezték el. Mindkét esetben az elhelyezésnél az északi sírkamrarészt részesítették általában előnyben. Nem tudni, hogy emberi hamvak eltérő elhelyezése milyen okokra vezethető vissza - mindkettő együtt előfordul ugyanabban a temetőben is (Vaskeresztesen pl. az 1. halomban két urnába helyezték a hamvakat - s a rajtuk kívül talált hamvak a vizsgálat szerint más egyén maradványai voltak. A 2. halomban az égett emberi maradványokat a sírkamra sarkába szórták le (FEKETE 1981, 135., 140., 149.). A köznépi temetők sírjaiban pedig úgy tűnik, nem fordítottak megkülönböztetett gondot az emberi maradványok elhelyezésére: a hamvakat általában több edényben találjuk, de sokszor előfordulnak az edények környezetében is szétszóródva - mintegy mellé öntve. n Mediterrán eredetű kultikus cselekmények nem csak a temetési szertartásokat kísérték a korszakban. Alakos díszítésű edényeken gyakran láthatunk rituális cselekmények ábrázolásait és a görög mitológiához kapcsolható jeleneteket. A témának kiterjedt a többnyire külföldi irodalma (ld. erről a cikk végén). Sajnos a hamvak a többszörös raktári ki- és bepakolás során (a vármúzeum több éve folyamatos, évenkénti felújítási munkálatai miatt) eredeti helyükről eltűntek, s máig sem kerültek elő. 13 Lázár képviselte a magyar kutatásban ezt a nézetet (LÁZÁR 1956.). Bár manapság a késő bronzkor - korai vaskor átmenete előtérbe helyezett téma, egy Ny felől történő népi bevándorlás kérdése valósággal elfelejtődött, s mindenki a helyi továbbélést hangsúlyozza. A kérdésben egyedül Kemenczei állított fel egy különös (és bizonyíthatatlan) elméletet. Eszerint a Kalendenberg csoportnak (így nevezi a szakma a Dunántúl korai vaskori emlékanyagát, hangsúlyozva ezzel a feltűnő ausztriai kapcsolatokat) csak azok az „elemei" szivárogtak be a Duna mentén a HC kezdetén, akik a nagy halomsírokba temetkeztek, s az új kultúra tárgyi készleteit a továbbélő urnasíros helyi lakosság csak jóval később vette volna át (KEMENCZEI 1977, 89.). Az elméletnek több szépséghibája van, legfőbbnek azonban én a bizonyítékként idézett süttői halmokat tartom. Süttőn sem a halomsírokban, sem a településen nincs korai HC anyag (még az urnasíros kontinuitásra sem találtunk itt bizonyítékot - ahogy ezt Patek tévesen feltételezted: PATEK 1984, 63). Az összes általunk feltárt urnasíros objektum ugyanis a kultúra idős periódusába tartozik (BD-HA1), s ezek többsége sem a földvár belterületén, hanem a korai vaskori köznépi temető sírjai közt került elő! Az azonban valóban igaz, hogy az urnasíros továbbélés valóban jól követhető - legjobb bizonyítéka ennek az újonnan feltárt Tatabánya-dózsakerti temető (VADÁSZ 1986.). 14 A korábban kimmer - manapság preszkítának - nevezett kérdéskör túl széles és vitatott is ahhoz, hogy vele egy lábjegyzetben foglalkozzak. Mégis valamit tudni kell róla, hogy ismertetésemet a továbbiakban meg lehessen érteni. Közép-Európában, a 8. században nagy területeken megjelenik egy pontuszi kapcsolatokat mutató jellegzetes leletanyag (lószerszám-alkatrészek, tőrök és meghatározott típusú vas lándzsák). A tárgyak egyértelmű kapcsolatai világosan mutatják eredetüket, viszont sok kérdést és problémát vetnek fel. Ezek közül is az első, hogy a tárgyak vajon tényleges jelenlétet jeleznek, vagy kereskedelmi kapcsolatokra utalnak-e csupán. A másik probléma alapja, hogy a nevezett lószerszámok és fegyverek késő urnasíros és kora vaskori környezetben is megjelennek. A kérdés tehát, mikorra lehet ezeket keltezni? S vajon egy szűkebb időszakot jeleznek, vagy koruk valamelyest széthúzható-e? Az egész kérdéskör pedig úgy függ össze a korai vaskorral, hogy a kutatás a vas fegyverek és lószerszámok elterjedését a preszkíta néphez kapcsolja. Az első kérdés a magyar területekre vonatkozóan mára már megoldódott. Az Alföldön bizonyos területi csoportosodásban egyre több temető-részlet és sír került elő az utóbbi időkben, ami itt tényleges jelenlétet bizonyít. A preszkíta emlékanyagot pedig az egyik legnagyobb temető után Mezőcsát csoportnak nevezzük. Ennek meghatározása Patek Erzsébethez fűződik, aki az alföldi leleteket az Urnasíros kultúra késői időszakára helyezte, s egyúttal kiválogatta a dunántúli preszkítának meghatározható leleteket is (PATEK 1966-67.; 1974.; 1980.). A második kérdést illetően a továbbiakban egyre szélsőségesebb vélemények kezdtek kialakulni. Általános maradt azonban a preszkíta leletek megjelenésénél az egyre feljebb-datálás tendenciája - míg egyes esetekben a végét illetően még 6. század közepi keltezéseket is olvashatunk (a rengeteg ide vonatkozó irodalmat lehetetlen itt felsorolni). Mára a kérdésben úgy tűnik, Kemenczeinek van igaza. O a preszkíta leleteket kronológiailag tagolta viszonylag tág idővallumban a 9-8. sz. fordulójától a 7. sz. közepéig (KEMENCZEI 1988, 98.; 1989, 70.; 1981, 37-38.). Ugyanakkor egyik legutóbbi közleményében (KEMENCZEI 2000, 47.) úgy nyilatkozott, hogy a mezőcsáti leletanyagban nincs olyan fémlelet, amit a 8. sz. közepénél későbbre lehetne keltezni (ld. ehhez 59. j.)! 106