Kisné Cseh Julianna (szerk.): Annales Tataienses III. Régészeti adatok Tata történetéhez 1. (A Tatán 1999-ben megtartott tudományos ülésszakon elhangzott előadások anyaga). Mecénás Közalapítvány, Tata, 2003.

Bíró Endre: Brigetio katonavárosi falfestmény régészeti renkonstrukciója

mitíven, eltérve az itáliai festők színvonalától. Később jöttem rá, hogy ez egy szellőző ablak, amelyet később a léghuzat miatt befalaztak és egy helyi festővel készíttették rá a motívumokat. Döntő fontosságú volt a terem hosszának megállapítása. Ha a mennyezetet is kirakhattam volna teljes méretben, akkor nem jelentett volna nehézséget, de amint ezt már említettem, erre nem volt hely. Ha rosszul határozom meg az oldalfalak hosszát, azt a veszélyt jelentette volna, hogy az összeállított mennyezet vagy túl nagy, vagy túl kicsi lesz az oldalfalakhoz képest, és akkor az eddigi beépítést nagy költséggel át kell építeni. Azt már az összeállítás bizonyította, hogy a hosszanti oldalfalakon a vörös és sárga mezőket váltakozva helyezték el a festők. A keskeny oldalfalon az egyiknél vörös volt a két szélső mező, míg a másiknál sárga. Tehát a vörös mezős keskeny falhoz sárga mezővel kapcsolódott a hosszanti oldalfal, míg a sárgához vörös mezővel. Ezért a hosszanti falon négy, hat vagy nyolc mező elhelyezéséről dönthettem, mert a páratlan mezőknél azonos szín találkozott volna az egyik keskeny falnál. A hat mezőnél döntöttem, mert négy mezőt túl kevésnek találtam a tíz mitológiai jelenethez és ehhez a mérethez túl soknak a mennyezet töredékeit (IV. tábla 1.). A nyolc mezőt azért vetettem el, mert a keskeny oldalfalhoz viszonyítva már folyosószerűvé vált volna a terem. Végül is következtetésem helyes volt, mert a mennyezet összeállítása után 15-20 cm volt az eltérés. Megvallom, én 30-40 cm eltérésre számítottam. Ezután következett a régészeti összeállítás második szakasza. Ekkor arra törekedtem, hogy minél több összeillő töredéket egymáshoz illesszek, és így teljesebb összképet alakítsak ki. Ez elsősorban a festett felületek összehasonlítása alapján történt. Jó, ha több száz kísérlet után 15-20 db összeillesztést találtam. Komoly segítséget adott a vakolat hátoldala is, amin látszott a vályogfal lenyomata. Sokszor ez mutatta meg, hogy két töredék egymáshoz tartozik. Ezért helytelen az a régi restaurálási gyakorlat, amikor a töredékeket gipszbe ágyazták, vagy a vakolatot lesorvasztották. Ilyen beépítésnél már nem lehet törési felületeket tisztán megállapítani, a vakolat mintái pedig eltűnnek. így szinte lehetetlen egy rosszul összeállított falfestményt bizonyíthatóan helyesbíteni, vagy újabban előkerült töredékekkel a már kész falfestményt kiegészíteni. Ez indokolta, hogy olyan módszert kértem a restaurálásnál, amely lehetővé teszi a töredékek sérülésmentes kiemelését. A mi esetünkben is előfordulhat a távoli jövőben, hogy a műút alatt lévő anyag hozzáférhető lesz. Hangsúlyozom, hogy én csak a módszert ajánlottam, de magát a technikai megoldást a restaurátorok dolgozták ki. A mennyezet összeállítása elég viszontagságos volt a hely hiányában. A tatai várban kezdtem, majd a Miklós malomban folytattam, végül a várban fejeztem be. A szállítások mindig megszakították a feldolgozás nyugodt folyamatát. A mennyezet rekonstrukcióját is először elméletileg építettem fel, beleélve magam a művészek elképzelésébe és az analógiákra támaszkodva. Már 1965-ben úgy határoztam meg a díszítést a zsűri előtt, hogy a hálós szerkezetet középen két nagyobb médaillon, a széleken 3-3 kisebb médaillon szakíotta meg. így lehetett csak a méretéhez viszonyítva arányos. Ekkor 140