Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses II. A mezőváros, mint uradalmi központ. Mecénás Közalapítvány. Tata, 2001.

Fatuska János: Tata II. József igazgatási reformjaiban

megyei tisztségviselők száma azonban érthető módon nem igazodott az ellátandó feladatokhoz, így például Pest megyében e korban 323 000, ugyanakkor Esztergom megyében csak 37 000 ember ügyes-bajos dolgaival kellett foglalkozniuk. Ily módon Pest megyében 1 megyei tisztségviselőre 3 473, Komárom megyében 1 243, Esztergom megyében 1000 lakos jutott. Hasonló aránytalanságokat tapasztalhatunk akkor is, ha megvizsgáljuk, hogy a megye adófizető lakosságának mennyibe került az igazgatási apparátus fenntartása. Az említett példáknál maradva: Pest megyében az egy lakosra jutó megyei adó összege 6, Komáromban 14, Esztergomban 20 dénár volt.

28 A megyék arányosítása háromféle módon is elképzelhető volt: a nagyobbak megosztásával, a kisebbek összevonásával, ill. e kettő kombinációjával. II. Józsefnél a takarékossági szempontok szinte minden esetben megelőzték a szavakban hirdetett reformcélokat, mint a gyorsaság és a hatékonyság, következésképpen, mivel a törvényhatóságok számát mindenképpen csökkenteni és nem növelni vagy azonos szinten tartani akarták - a végrehajtás során kizárólag csak megye-összevonásokra került sor. A megye-egyesítés végrehajtásának elveit meglehetős késéssel, majd háromnegyed évvel az uralkodó döntése után, 1785 őszére határozták meg. A „központi irányelveket a Kancellária tanácsosa, Pászthory Sándor dolgozta ki, s ezeket öt pontban foglalta össze. Az első pont azt tartalmazta, hogy milyen kritériumok (pl. meglévő középületek, centrális elhelyezkedés, jó megközelítési lehetőség) alapján kell kiválasztani a megye székhelyét, ahol ezentúl a központi irányító apparátus működni és lakni fog. E téma fontosságát igazolja az a tény, hogy e korban a megyei igazgatásnak nem voltak állandó központjai, gyakori jelenség volt, hogy az igazgatási centrum a mindenkori alispán valamelyik birtoka volt, ill. a gyűléseket nem a megye valamelyik városában, hanem esetenként igen kis falujában tartották. E tény nem csupán a generális vagy partikuláris kongregációk alkalmával jelentett gondot - s így azok időtartamát is szükségszerűen szűkre szabta -, hanem arra sem volt mód, hogy a megyei tisztségviselők állandóan itt lakjanak, s így nem volt biztosítható az adminisztrációs tevékenység folyamatossága és az ügyek gyors elintézése sem. Általános gyakorlat volt, hogy a megyei tisztségviselők, akiket szokásosan a birtokos nemesség soraiból választottak, a megyegyűlésektől eltekintve saját birtokukon tartózkodtak, s érthetően nem a közügyekkel, hanem saját „oeconomiá'-juk irányításával foglalkoztak. Az irányelvek első pontja kimondja azt is, hogy amennyiben a földrajzi és egyéb megfontolások alapján kijelölt új állandó megyeszékhelyen nem állnak rendelkezésre a szükséges középületek, a főispánok készíttessenek terveket és költségvetéseket ezek megépítésére, valamint tegyenek felhasználási javaslatot az összevonás által feleslegessé vált középületekkel kapcsolatban. Az irányelvek második pontja a járásokkal foglalkozik. Fel kell tüntetni a járások számát, a tisztviselői gárda létszámát és megosztását is. Előírták, hogy a járás adó69