Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses II. A mezőváros, mint uradalmi központ. Mecénás Közalapítvány. Tata, 2001.
Magyar Eszter: Falu vagy mezőváros? (Visegrád a 18. században)
ben (addig amíg a század első évtizedében Pleyer/Bleyer jószágkormányzó megszálló szerződésüket el nem vette) mezővárosi állásuknak megfelelően egyösszegben adóztak. Szabad költözésűek voltak, de ez a kedvezmény valamennyi környékbeli újonnan betelepített jobbágyfalut is megillette. Örökös jobbágyok csak a török idők óta kontinuus, többnyire református magyarok által lakott falvak maradtak. A visegrádi mezővárosi jobbágyok a nagymarosiakkal együtt művelték a Nagymaroson található allodiális szántóföldeket és szőlőket, lekaszálták az ottani réteket. Mivel az allodiális földek nem voltak nagyok, ezek a munkák túl sok terhet nem róttak rájuk. A legjelentősebb munka a favágási és fahordási robot volt. A kivágandó fa mennyiségét előre megszabták, és ez a mennyiség nem igazodott a robotnapok számához. A többletet fizetett kötelező robotban, supererogatióban végezték el, de tekintettel arra, hogy túl sok kereseti lehetőségük nem volt, a lakosság a fizetett erdei munkát a beneficiumok közé sorolta a kilenc kérdőpontra adott válaszaiban. A cenzust telkenként fizették, minden telkes jobbágy egységesen 6 Ft-ot, a zsellérek 1 Ft-ot adtak. Valószínűleg ez volt az oka az apró teleknagyságnak, az 5,5 jobbágyteleknyi földön 65 egész- és féltelkesnek számító jobbágy élt, természetesen töredéktelkeken, és fizette a zsellérekénél jóval magasabban megszabott telkes jobbágyi cenzust. A kilenced nagysága a mezőgazdasági termelés kedvezőtlen lehetőségeinek megfelelően Visegrádon minimális volt. Az úrbéres terhek később sem érték el az Urbáriumban meghatározott nagyságot vagy legalábbis annál kedvezőbbek voltak a lakosság számára. Ez a kedvező helyzet azonban nem a település mezővárosi mivoltából fakadt, hanem a régióra jellemző gazdasági adottságokból. Az Urbárium bevezetéséig a Dunakanyar több, mezővárosi rangra nem emelt faluja közel állt ahhoz, hogy úrbéres szolgáltatásait pénzen megváltsa. Dömös lakói 1763-ig földesuruknak, a távoli központú nyitrai püspökségnek évi 1400 Ft aranyat fizettek, ezen kívül csak három sertést adtak. A pesti pálos rend pilisi falvai, Pilisszentkereszt és Pilisszentlélek szintén elsősorban pénzbeli terhekkel és fuvarral tartoztak. 33 Tótfalu a Grassalkovich bérlet idején egy összegben, pénzen váltotta meg úrbéres terheit. A kedvező helyzetet az okozta, hogy az említett településeken nem folyt allodiális termelés, és így az uradalmak nem tudták volna kihasználni a robot adta munkaerőt. Tótfalu kivételével a felsorolt falvakban Visegrádhoz hasonlóan a kedvezőtlen földrajzi feltételek miatt a lakosság sem elsősorban mezőgazdasági termelésből élt, a kilenced és a többi természetbeni járadék beszedése sem hozott volna túl sok hasznot. Természetesnek vehető, hogy ezek a viszonylag kedvezőbb helyzetű települések az Urbárium bevezetése után a régi módon kívántak szolgálni. 34 Az úrbéres jobbágyviszonyok bevezetése Pest megye szerte jó ürügyet szolgáltatott a földesuraknak arra, hogy az árendás mezővárosokban is a kötöttebb jobbágyviszonyokhoz térjenek vissza. A mezővárosok harca a kiváltság megőrzéséért általában a település gazdasági súlyától függően dőlt el. Szentendre mezőváros 93
