Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses II. A mezőváros, mint uradalmi központ. Mecénás Közalapítvány. Tata, 2001.
Magyar Eszter: Falu vagy mezőváros? (Visegrád a 18. században)
aránya, mindössze 7,4%, és ez az állapot a 18. században sem lehetett jobb. Valamennyi szántó irtáseredetű. 1715-ben még csak a Duna-parti sík területeket művelték, majd később terjesztették ki az irtásföldeket a hegyoldalakra is. A meredek, lejtős szántóföldek nagy részét még 1755-ben is csak kapával tudták megművelni. Különálló rétjeik soha nem voltak. A mezőváros egyetlen utcájának a dunai oldalán fekvő házai mögött húzódó korábbi irtásszántókat, amelyek a folyamatos művelés miatt elvesztették termőképességüket, kerteknek használták és kaszálták. A lakosság többsége csak az erdőkben nyerhetett szénát. 17 Szőlőt csak a határ 4,6%-án lehetett művelni, ez is gyenge minőségű bort adott, valószínűleg a szőlők északi fekvése miatt. A visegrádi bor minősége meg sem közelítette a Dunakanyar 18. században híresen jóminőségű borait, amelyek termőterülete Szentendrétől Dunabogdányig húzódott. Az 1755-ben, a birtokátadás idején készített kamarai összeírás meg is jegyzi, hogy a szerencsétlen sorsú lakosságnak se szántója, se legelője, kétkezi munkából, elsősorban favágásból, fahordásból és fuvarozásból élnek. 18 A továbbiakban azt vizsgálom, hogy a kedvezőtlen adottságok mellett miből tudott megélni a mezőváros lakossága. Az első beköltözési hullám tagjai között a népesség számarányához képest túl sok volt az iparos (1710-es évek). Számukat mindvégig gyarapították a sváb, bajor, osztrák, morva és cseh szórványbetelepülők, vándoréveiket töltő legények stb. A beáramló iparosok többsége Visegrádon valószínűleg városi körülményeket várt, ezért iparát nem tudván folytatni, továbbállt. A már itt lakó és a kevésbé mobil réteg egy része is kénytelen volt eredeti foglalkozásával felhagyni, és a lehetőségeket számbavéve szakmát változtatott, illetve más munkát vállalt. Az iparosok száma és az ipar szerkezeti megoszlása az 1750-es évek közepére állandósult. A település állandó lakosai között találunk kádárt, bognárt, asztalost, ácsot, kőművest, péket, takácsot, szabót, molnárt, mészárost, vargát, seborvost, kovácsot. A vármegyei összeírások szerint 1736-ban vidéki céhmesterként (Landmeister) működött egy bognár és a váci céh tagja volt az egyik molnár. 19 Összegezve megállapítható, hogy Visegrádon az átlagos 18. századi jobbágyfalvak bármelyikében megtalálható, alapszolgáltatást nyújtó iparosréteg fejlődött ki. Az átlagtól való eltérést csak a kádárok magas száma mutatott, a mezővárosban nyolc kádármester működött, legtöbbjük segédeket is foglalkoztatva. Közülük az egyiket a mezőváros leggazdagabb polgárának számító Almássy Ferencet céhmesterként említik, így előfordulhat, hogy a visegrádi kádárok céhbe tömörültek. 20 Visegrád bortermelésének a nagysága semmiképpen nem adhatott munkát ennyi kádárnak. Lehetséges, hogy a kádárok az egész bortermelő Dunakanyar megrendelésére dolgoztak, mivel a határ erdeiben hordókészítésre különösen alkalmas tölgyek nőttek. Még 1784-ben, a második kamarai birtoklás idején is Pécsváradról és Szekszárdról hoztak kádárokat a visegrádi uradalomba, hogy a bácsi kamarai uradalom borainak tárolására hordókat készítsenek. 21 Több személynek nyújtott megélhetést a molnár szakma is. Volt itt földesúri patak-malom konvenciós molnárral, és működött több dunai hajómalom, amelynek helyi lakosok voltak a tulajdonosai. 88
