Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses II. A mezőváros, mint uradalmi központ. Mecénás Közalapítvány. Tata, 2001.

Magyar Eszter: Falu vagy mezőváros? (Visegrád a 18. században)

eltartóképessége megengedtek. A továbbiakban már csak lassú, fokozatos népesség növekedéssel lehet számolni.

9 1755-ben 130, 1767-ben az Urbárium kiadásának az idején 125 háztartást írtak össze. 1787-ben az első népszámlálás alkalmával 167 háztartás élt Visegrádon, de közöttük megtalálhatók már azok a lakosságcsoportok is, akiket a vármegyei vagy egyéb összeírásokba az ismert okok miatt nem vettek fel. A lakosság létszáma a 18. század második felére sem változott lényegesen, annak ellenére, hogy az egyre nagyobb méreteket öltő kőbányászat és a Lepencepataknál beindult timsógyártás hatására a 18. század utolsó évtizedétől kezdve sok bányászcsalád költözött Visegrádra részint Ausztriából, részint a Garam-vidéki bányavárosokból és az ezeket övező falvakból. Az 1738. évi pestisjárványt követő második tömeges - immár az Emerkingen környéki Duna-menti falvakból történő - bevándorlás után változatlanul, de már csak szórványosan érkezett utánpótlás a sváb és bajor területekről, hiszen a falu gazdasági és társadalmi életébe történő beilleszkedés ebben az időszakban már nehéz volt. A népeségnövekedés településtörténeti vetületeként értékelhető, hogy 1790-ben vált szükségessé egy új temető nyitása. (A maiba 1856-ban kezdtek temetkezni.) l0 Amikor a török kiűzése után ideérkezett udvari kamarai bizottság felmérette a Pest környéki uradalmak állapotát, megállapította, hogy Visegrád és környéke a mezőgazdasági termelésre, a földművelésre alkalmatlan ugyan, de kiterjedt szép tölgy és bükk erdőségeiből a fát a Dunán könnyűszerrel a fővárosba lehet szállítani. A Visegrádra telepítendő jobbágyság feladatául tehát elsősorban a fakitermelést és a fahordást jelölték meg. A fa egy részét épület- és főleg tűzifaként Pest-Budán kívánták értékesíteni, és úgy tervezték, hogy a másik részt mész- és téglaégetés, valamint serfőzés fűtőanyagaként helyben hasznosítják.

11 A visegrádi uradalmat azonban 1701-ben a gr. Starhemberg család szerezte meg. Az országgyűlés már 1704-ben jogtalannak minősítette a koronabirtok elidegenítését, de az uradalmat csak 1756-ban tudták a Starhemberg családtól visszaváltani. A kamara mindvégig igyekezett figyelemmel kísérni az elidegenített kamarabirtok sorsát, így tiltakozott a vármegyénél az ellen is, hogy a zálogbirtokosok az értékes erdőállományt mértéktelen hamuzsírégetéssel és más módon tönkreteszik.

12 Az 1699ben Visegrádra küldött kamarai erdőmester ténykedését a Starhemberg birtokosok az 1720-as években megszüntették, bár a visegrádi erdő nagy része nem képezte a zálog tárgyát, hanem a kincstár számára rezerválták. Az uradalmi birtokszervezetnek a kiépítését, az uradalmi épületek rendbehozását és újak emelését természetesen a Starhemberg család végezte el. 1756-ban a visszaváltásnál felbecsülték az épületeket, a birtok meliorációs költségeit és a benépesítés terheit, amelyekért a kamara a zálogösszegen felül kárpótlást fizetett.

13 A Starhemberg időszakban a birtokszervezet az allodiális termelés teljes hiányában szerény volt Visegrádon. Itt, a caput bonorumban, az igazgatási központban lakott a tiszttartó, aki az 1730-as évekig a Starhemberg család valamennyi magyarországi birtokának 86