Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses II. A mezőváros, mint uradalmi központ. Mecénás Közalapítvány. Tata, 2001.
Fatuska János: Curialisták és incriptionalisták Tatán
történik említés mely az örökösödés folytán 8, esetenként 16 birtokos kezén volt. A mezóváros tehetősebb jobbágyai maguk is igyekeztek, hogy vásárlás útján inscriptiós telekhez jussanak, így a tárgyalt több mint másfél évszázadban az egyes inscriptionálási telkek több tulajdonos kezén is megfordultak. Az Eszterházyak birtokbalépésével alapvetően megváltozott az inscriptionalisták helyzete, bár a 17. században az Eszterházyak maguk is alkalmazták ezt a gyakorlatot, így juttatott inscriptionális telket és malmot Eszterházy Ferenc, Fekete Mihály és Gergely cseklészi jobbágyainak apjuk, Bálint ispáni szolgálataiért, valamint 300 magyar forintért 1672-ben. Az Eszterházyak másik birtokközpontjának, Pápának 1705-ös összeírásából is kiderül, hogy a város külső része részben curiális, részben inscriptionális jobbágyházakból állt. Az Eszterházyak maguk is juttattak inscriptionális telkeket különböző érdemekért, így például Böhm Ferenc uradalmi mérnöknek 1787-ben. Az Eszterházyak által inscribált telkek döntő többsége az uradalmi személyzet szolgálatainak érdemdíjazása volt, ezenkívül találunk ilyen díjazásokat a megyei tisztikar egyes tagjainak részére is. Alapvető eltérés a régi inscriptiókkal szemben, hogy ezek mindig pénzösszeg lefizetésével jártak együtt, kikötik az inscriptio lejártát és a visszaváltás módját, valamint tilalmazzák, hogy az inscribált személy a földesúri haszonvételekkel élhessen. Ezen új inscriptiónál lényegesen fontosabb az, hogy a 18. sz. közepétől megkezdődik a curiális és inscribált telkek visszaváltása. Az elsők esetében ez jogilag problematikus volt, itt a perek sorából az derül ki, hogy az uradalom lényegében zaklatással élt a curialista birtokosok ellen. így például felelősségre vonták nemes Bartalos Istvánt, hogy háza bővítésekor kihagyta a csepegőt s így a szomszédban lakó zsidó rabbinus számára kárt okozott. Hasonlóképpen perbe fogták nemes Rózsa Sándort, mert udvarában disznókat merészelt pörzsöltetni s „ez által a város népét nagy rémülésbe, ilyedségbe, futásba és zöndülésbe hozta". Az így indított perek illetőleg felelősségre vonások döntő többsége azonban a tilalmazott bor- és pálinkaméréssel kapcsolatos. Ez egyúttal megmagyarázza azt a tényt, hogy miért áldozott az uradalom annyi figyelmet a curiális és isncriptionális telkek visszaváltására. 1831-ben az uradalom összbevételei 393977 pengőforintot tettek ki, melyből az italmérés bevétele meghaladta a 100000 forintot, így az italmérés illetőleg az inscriptionális levelekben biztosított faizási jog alapvetően sértette az uradalom gazdasági érdekeit. Az uradalom gazdasági erejével és a gazdaságon kívüli kényszerrel elérte, hogy az 1840-es évekre valamennyi inscriptionális telket visszaváltotta. Az inscriptio a középkori magyar joggyakorlatban félig-meddig a birtokadományozásnak egyik formáját, valójában az ideiglenes donációt jelentette. Abból állt, hogy az ingatlan vagyont eredeti tulajdonosa egyszer években vagy élettartamokban meghatározott, máskor meghatározatlan időre más valakinek engedte át, „írtajavára", akit tulajdonképpen csak arra hatalmazott fel, hogy a jelölt időhatárok 29
