Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses II. A mezőváros, mint uradalmi központ. Mecénás Közalapítvány. Tata, 2001.
Dóka Klára: Mezővárosok az egri püspökség és káptalan birtokán a 18. században
gozni. 29 Hogy az uradalmi jövedelmet növeljék, a határ dombos részén új telkeket próbáltak kialakítani, és így a telekszám az 1790-es évektől újra emelkedett. 1792ben 97 jobbágynak 57 3/4 telke volt, 1802-ben, 1813-ban 122 jobbágy és 58 házas zsellér 63 telekkel rendelkezett, 1817-ben pedig már 75 telek után adóztak. 30 1819-re azonban, a lakosság tiltakozása miatt, 93 jobbágy újra csak 33 telket birtokolt (köztük 60 család 1/4 telkes volt). A zsellérek száma 86-ra emelkedett, ők 65 pozsonyi mérő maradványföldet birtokoltak, három hazátlan zsellér pedig nyolc pozsonyi mérővel rendelkezett. Ezen kívül voltak maradvány-rétek, elhagyott területek is az úrbéresek használatában, és 2 1/2 telkük volt a kivételeseknek, akik közé a földesúri tisztek, uradalmi iparosok tartoztak. Az ekkorra megnövekedett majorság 168 pozsonyi mérő szántót, 30 kaszás rétet tett ki. 31 1794-ben Apátfalva lakói négy országos vásár tartására kaptak lehetőséget, tehát újra hangsúlyos lett a mezővárosi jog, ami magában nem jelentett gazdasági fellendülést. A földjéből meg nem élő, a majorsággá váló maradványföldekből lassan kiszoruló lakosság a megélhetéshez új forrásokat keresett. A kiutat az ipari tevékenység jelentette, ami a feudális viszonyok között is megoldható volt. A három lisztelő malom mellett 1815-től már papírmalom is működött, 1790-ben a Gilitkavölgyben és az Ágazat-hegyen vasbányákat találtak. Az említett téglaégetés mellett 1768-ban a lakosság foglalkozott mészégetéssel, és a 19- század elején megindult a keménycserép gyártás is. E rövid összefoglalásban négy mezőváros gazdasági életének fejlődését próbáltuk áttekinteni, melyek nagymértékben különböztek egymástól. Közös volt az egyházi földesúr, a rendkívül kevés városi funkció, melynek kibontakozását a 18. század végéig a birtokos inkább segítette, mint hátráltatta. Kedvezett az a körülmény, hogy az egyházi birtokon a lakosság lényegesen jobb körülmények között élt, mint a világiakon. Ennek vetett véget az úrbérrendezés, mely adott esetben korlátozta vagy legalábbis behatárolta a jobbágybirtok nagyságát, és a robotot kötelezővé tette. Mindez egybeesett a szántó-vető majorságok kialakulásával. így a 19. század elején az egyházi mezővárosok zöme már csak címében különbözött a falvaktól. Kibontakozást jelenthetett a kereskedelmi forgalom, az iparűzés, a jövedelmező szőlőtermelés. Ezekhez kapcsolódott a földesúri támogatással visszaszerzett vagy megerősített vásártartási jog, mely az árutermelő majorság érdekeit is szolgálta. Végül nem feledkezhetünk meg a mezővárosokról, mint birtokközpontokról sem, melyek ebben az időszakban megfelelő infrastruktúrát biztosítottak a birtokigazgatási tevékenységhez. Amikor a gazdálkodás súlypontja a 19. század közepétől a környező pusztákra tevődött át, e szerepüket is elvesztették. 250
